(kb. 5 könyvoldal, 8 perc olvasási idő)

Ádám értetlenül állt a menhely önkéntese előtt. – Milyen helyhiányról van szó?

– Ha rövid időn belül nem találunk neki új gazdát, el kell altatnunk… Sajnálom – fejezte be végül a nő.

Elaltatni? A gondolat szíven ütötte. Szilvinek a mindene volt ez a kutya. Nem tudta, mit tegyen. Ő nem képes gondját viselni, olyan ismerőse sincs, akinek odaadhatná. Az utolsó reménye a menhely volt, az a hely, ahonnan három évvel ezelőtt elhozták. Már nem volt egy cuki, aranyos kiskutya, így valószínűleg nem találnának neki új otthont.

Sosem merte bevallani a feleségének, de szerinte kölyökként sem volt cuki. Igazság szerint nem értette, miért vannak oda az emberek a háziállatokért. Azt mondják, két fajta ember van: akinek van házi kedvence és akinek lesz. Ádám egy harmadik kategóriába tartozott. Őt még az apró, szőrpamacshoz hasonló kölykök sem hatják meg, de kegyetlen se tudna lenni azzal, hogy halálra ítéli, mégiscsak egy élőlényről van.

Emlékezett, mikor Szilvi először előhozakodott a kutya ötletével pár évvel ezelőtt, mikor még a városban laktak egy kicsi lakásban.

– Én állatok közt nőttem fel. Majd meglátod, milyen jóbarát is egy kutya – mondta. Kezdetben ritkán, majd egyre gyakrabban került elő a téma. Hol egy kutyákról szóló film volt a fellángolás forrása, hol egy Facebook poszt édes kis kölykökről.

Ádám tényleg nem akart kutyát. Lakásban semmiképp. Így is zsúfoltan éltek, nem hiányzott neki egy mindig láb alatt lévő, nyáladzó eb. Aztán ott volt a gondozás kérdése is. Persze Szilvié lett volna a feladat, de tudta, hogy néha neki is be kellene majd segíteni. A felesége elég gyakran dolgozott késő estig.

Végül azzal tudta leszerelni, hogy mutatott neki egy rakás vélemény cikket, amelyek arról szóltak, milyen rossz is az állatnak egy kis lakásban. Persze az ellenkezőt állító írásokat valahogy sosem találta meg. Végül hosszas viták után abban maradtak, hogy akkor lesz kutyájuk, ha kertes házba költöznek. Erre könnyen mondott igent. Az egész még olyan távolinak tűnt, és úgy gondolta, a kutya majd jól ellesz az udvar egyik sarkában.

Nem is volt ez a kertes ház olyan távoli jövőkép, mint eredetileg gondolta. Elrepült egy év és egyszer csak azon kapta magát, hogy menhelyek honlapját nézegeti. Pedig még csak a foglalót tették le a házra. Felmerült benne, hogy talán azért volt ilyen kihagyhatatlan ez az ingatlan ajánlat, mert Szilvi szeme előtt már a kutya lebegett. A felújítás és a költözés alatt még el tudta napolni a kutya kérdést. Lassan már kezdett volna hozzászokni a háziállat gondolatához, de igyekezett minimálisra csökkenteni a nyűgöket. Akkor fordult újra makacs ellenállásba, mikor a nappali bútorokat válogatták és közben Szilvi arról áradozott, milyen szuper lesz, mikor ott fekszik majd a lábuk mellett a kis drága. Az még rendben lett volna, hogy elfoglalja az udvart, de hogy bent éljen velük? Már látta maga előtt ahogy megbotlik benne, meg hogy le se teheti a vacsoráját a TV előtti dohányzóasztalra, mert a végén nem csak ő eszik belőle.

Még több időt nyert azzal, hogy a gyerek kérdést is a meggyőzés szolgálatába állította. Mutatott egy tanulmányt, ami arról szólt, milyen előnyös hatásai vannak, ha a gyerek egy kutyával együtt nő fel. Előásott egy másikat is, ami ugyanezt támasztotta alá. Gondolta, legalább egy – másfél év, mire megérkezik a kisbaba, majd jöhet a kutya. Addig valahogy csak megszokja a gondolatot.

Egy évvel később már a menhely előtt álltak. Nem jött össze a terhesség és a vizsgálatok eredményei alapján az orvosok sem bizakodtak. A felesége kívülről meglepően jól tűrte az egészet, de érezte, hogy összetört benne valami. Végül ő állt Szilvi elé:

– Menjünk el a kutyáért.

Újra visszatért az öröm a házba. A felesége szinte naponta mutogatta róla a képeket a barátainak. Kicsit már persze a gondoskodást is túlzásba vitte. Mivel még kicsi volt a kölyök, természetesen bent volt velük a házban. Ádám reménykedett benne, hogy majd idővel mégis az udvaron lesz a helye, de nem merte felhozni. Inkább az olyan trükkökhöz folyamodott, hogy “véletlenül” nyitva hagyott a laptopján egy kutyaházakat áruló webshopot. A felesége vagy nem vette a jeleket, vagy elegánsan ignorálta mindegyiket. Végül a nyílt konfrontációig is elment. Hosszú heteken keresztül napi szinten veszekedtek, de veszített. A kutya azóta bent élt velük.

Teltek az évek, és már kezdte megszokni a helyzetet. Kifli nyugodt természetű volt, szinte sosem volt útban. Eljártak kutyaiskolába is, és hallgatott a vezényszavakra. Mármint Szilvi parancsaira, az övéit vagy teljesítette vagy nem, épp milyen kedve volt. Ez egyrészt rendkívül bosszantotta, másrészt tetszett neki, hogy a kutyának van egyénisége. A legtöbbször a felesége látta el, ahogy ígérte, neki csak néha kellett besegítenie. Egyszer mondjuk egy egész hétig ő gondoskodott róla, mikor Szilvinek el kellett utaznia. Mindketten sikeresen túlélték.

Már – már idillikus volt minden, mikor…

És most itt áll újra a menhelyen, és választhat: vagy halálra ítéli a kutyát vagy megtartja és felelősséget vállal érte. Félt, hogy nem tudna annyi szeretetet adni az állatnak, amennyire szüksége lenne. Alig két hét telt el az autóbaleset óta és magáról is alig tudott gondoskodni, nem hogy egy másik élőlényről.

Végül úgy döntött kivár. A halál olyan végleges, míg ő később is találhat valakit, aki befogadja. Addig csak kibírják valahogy mindketten.

Hazaérve Kifli rögtön a szokásos helyére sietett a kanapé bal széle elé, ahol általában Szilvi lábához dőlve sziesztázott. A tálkája, ahogy a végzetes nap óta szinte mindig, most is érintetlen maradt a konyhában. Fejét ráhajtotta a nő krém színű pulóverére, ami azon a bizonyos reggelen esett le, és azóta sem merte felvenni senki.

*

Három hónap telt el a baleset óta, de csak három hétnek érződött. Ádám reggel mindig friss tápot rakott Kifli tálkájába, a maradékot meg kiöntötte. Észre sem vette, hogy többet önt ki, mint amennyi fogyott. Este, pontban hétkor elindultak a parkba, két kör, majd haza a kanapéhoz. Ádám a jobb felére ült, Kifli a bal széle elé feküdt, a pulóverére. Az már nem Szilvi pulóvere volt többé. Mintha mindig ugyanaz a nap ismétlődött volna.

Most is a szokásos sétaútvonalat járták be. A háztól nem messze lévő parkig, ott kétszer körbe, majd vissza. Csak muszájból és megszokásból mentek, nem azért, mert bármelyiküknek is valóban jól esett volna. Hiába sütött a tavaszi nap, csiripeltek a madarak, ezek csak másoknak okoztak örömöt. Csak ballagtak egymás mellett, tudomást sem véve a külvilágról. Ádám a telefonját nyomkodta, de fel sem fogta mit lát rajta. Néha meg-meg álltak, mikor Kifli lassan odasétált egy bokorhoz vagy villanyoszlophoz és körbeszaglászta.

Ez a nap kissé különbözött a többitől, de csak azért, mert a séta alatt többször kellett megállniuk – Ádám reggel megcsúszott a fürdőben és meghúzta a lábát. Csak sántítani tudott, de igazából így sem mentek lassabban, mint máskor. Aztán nem bírta tovább, és le kellett ülnie egy közeli padra. Kifli először csak állt, értetlenül nézett, majd letelepedett a lábfejére. Ádám észre sem vette, csak mikor a test melege átütött a vékony cipőjén. Ez a melegség kissé kibillentette – hosszú ideje nem érzett hasonlót.

Elővette telefonját és újra megnézte a régi képeket. Ahogy lapozgatott a fotók között, észrevett egyet, ami ebben itt a parkban készült. Alig emlékezett már arra a napra. Az időkód szerint az elmúlt nyáron készült, pedig mintha ezer évvel ezelőtt lett volna. Próbálta felidézni, hogy mi történt. Mintha akkor boldogok lettek volna, de most csak egy sűrű ködön keresztül érzékelte ezt az érzést. Aznap éppen elkísérte Szilvit és Kiflit a sétájukra. Kivételes alkalom volt, általában ilyenkor otthon maradt. Igyekezett kivonni magát a kutyával kapcsolatos dolgokból.

– Ezt a különleges alkalmat meg kell örökíteni – nevetett a felesége, és megkért egy járókelőt, hogy készítsen róluk egy közös képet. Ez volt az egyetlen, ami mindhárman rajta voltak. Szilvi Kifli mellett térdelt és mosolygott, ő bénán állt mellettük.

Rázoomolt a feleségére, hosszan nézte az arcát, majd megsimogatta a kijelzőn keresztül. Érezte, hogy egy könny készül kibuggyanni a szeme sarkából, de meggondolta magát és visszahúzódott. Eltette a telefont, de a szomorúság érzésével nem tudta ugyanezt megtenni. Felállt és lenézett Kiflire. Akkor vette csak észre, ami végig a szeme előtt volt: a kutya csak árnyéka volt annak, akit a képen látott. Csont és bőr volt, és hiányzott az élet a szeméből. Mintha azon a végzetes napon Kifli is meghalt volna, és már csak szellemalakban járna vissza. Megdöbbentette, hogy nem csak önmagára volt hatással Szilvi elvesztése. Állt egy darabig, gondolkozott, vett egy mély levegőt, és elhatározásra jutott.

Mikor hazaértek, Kifli azonnal a kanapéhoz sietett. A tálkájára rá sem nézett. Ádám megfogta a tálat és magával vitte a nappaliba. Leült mellé a földre, és letette elé az ételt. Először bátortalanul, majd egyre határozottabban simogatni kezdte.

– Igen, nekem is hiányzik – mondta.