1.

Bryan a szerszámos ládáját maga után húzva belépett a 2A48C számú hidropónikus csarnok ajtaján, és hezitálás nélkül elindult a 314. kád szivattyújához. Végig haladt a hatalmas kádak során, melyekben szép katonás rendben sorakoztak a különféle zöldségek. A termet a vízkeringtető szivattyúk halk zümmögése töltötte meg. A csarnokban csak úgy sürögtek-forogtak a növényeket gondozó emberek. Valaki a vad hajtásokat metszette vissza, míg más a tápoldatba merülő gyökereket ellenőrizte.

Bár a kapott hibajelentésben csak annyi állt, hogy a kád vízszintje lassan csökken, aminek ezerféle oka lehetett, túl sokszor jelentkezett ez a hiba ahhoz, hogy ne a szivattyúval kezdje a hibakeresést. Igaza volt. Gyorsan beszerelte a tartalék egységet, és feljegyezte a rendszerbe, hogy gyártsanak le egy újat. Csak remélni tudta, hogy időben elkészül, mire a tartalék is felmondja a szolgálatot. Itt, a föld alatt nem volt egyszerű üzemben tartani a hatalmas hidropónikus kerteket. Dehát mit lehet tenni. Több óvóhelyet is ők láttak el élelemmel, nem lehetett megállni.

Kommunikátorán megnyitotta teendői listáját, és látta, hogy a következő javítandó berendezés az óvóhely túloldalán van, míg az utána következő itt, a szomszédban. Nem volt kedve oda-vissza sétálgatni. A nap végére lejárja a lábát, de nem ő határozta meg a prioritást. Fogta a kis gurulós szerszámosát, és elindult a következő hibához.

A szerszámos ládájáról mindig azok a repterek jutottak eszébe, melyeket azokban a régi filmekben látott, melyek jóval az idegenek támadása előtt készültek. Az emberek a bőröndjeiket maguk után húzva ide-oda mászkáltak, miközben a világ távoli pontjai felé tartottak. Ő is szívesen elutazott volna. Bőven elég volt ez a 34 év a föld alatt. Hiába tudta, hogy még vagy ezer évig lakhatatlan lesz a felszín, ez nem akadályozta meg az álmodozásban.

A szűk folyósón a széles és nehéz szerszámosával folyamatosan küzdve, az embereket kerülgetve átverekedte magát a fő csomópontba. Ez volt az óvóhely legnagyobb tere a maga száz négyzetméterével. Minden út ide vezetett, így általában nagy volt a tömeg. A beosztásuknak megfelelő színű kezeslábast viselő emberek színes forgataga egy régi képre emlékeztette, amit még gyerekként látott. A közös hálóteremben, ahol aludtak, emeletes ágyak voltak, és a fölötte lévő ágy aljára ragasztotta fel még nagyon régen valaki. Azt nem tudta mit ábrázol, de az idősebb fiúk azt mondták neki, hogy virágos mezőt. Később rákeresett a hálózaton, hogy milyen is egy virágos mező, de egyik sem hasonlított arra a képre.

A téren önkéntelenül is arra a kijelzőre tévedt a szeme, mely nagy vörös számokkal az idegenek támadása óta eltelt időt mutatta. Most épp 114 évet és 213 napot mutatott. A kijelző fölött volt egy még nagyobb monitor, melyen a Vezér beszélt lenémítva, de feliratozva. Most épp valami statisztikákat elemzett, melyek arról szóltak, hogy a mostanában bekövetkezett robbanások hogyan befolyásolták a termelést. Ezután az új biztonsági intézkedéseket ismételte, amit amúgy is mindenkinek elküldtek.

Egy apró lökés térítette magához. Észre sem vette, mennyire belemerült az adásba. Elállta az utat, és az emberek alig fértek el mellette. Kicsit elszégyellte magát, és folytatta útját az óvóhely túlsó felébe.

2.

Maria finoman megfogta a paradicsom egy rakoncátlan hajtását, és egy határozott mozdulattal levágta. A levágott kacsot gondosan az oldalán lógó vászontáskába dobta, hogy a többi növényi hulladékkal együtt leadhassa az újrahasznosító csarnokban. Semmi sem veszhet kárba, zengett fejében tanítója mantrája.

Ellentétben társaival, ő nem hallgatott zenét munka közben. Megnyugtatta a hidropónikus kert számára kellemes alapzaja. A szivattyúk halk duruzsolása, a levegőztetők bugyborékolása, és a szelepek véletlenszerű, de számára zenével felérő sziszegése.

Kissé izzadt a tenyere, pedig tudta, hogy folyamatosan kellemes 23 fokot tartanak a légkezelő rendszerek. Legszívesebben megtörölte volna barna csuhájában, de nem merte, mert a többiek azt tisztátalan cselekedetnek gondolhatnák, és megint jelentik a főnővérnek.

Épp egy újabb kacsot akart lenyesni, mikor váratlanul ez egyik testvér szólította meg. Annyira megijedt, hogy majdnem rossz szögben vágta le a szárat.

– Ideje a déli imának, nővérem – mondta ájtatos hangon. Maria felnézett a falon lévő órára, és csak akkor vette észre, mennyire elment az idő. Most már tényleg beállít magának egy emlékeztetőt, gondolta. Nem ez az első alkalom, hogy figyelmeztetni kell.

– Sajnálom, belemerültem a munkába – mondta lehajtott fejjel. – Ma a Vezetőért imádkozunk? – kérdezte, de a testvér összehúzódó szemöldökét látva rögtön meg is bánta.

– Kedden és pénteken azért imádkozunk, hogy Isten ne sújtson le ránk, tudhatnád – mondta, és a választ meg sem várva elindult a kápolna felé. Maria követte.

Hogy még egyszer ezer évre a föld alá küldjön bennünket? – jegyezte meg magában, miközben a szeme önkéntelenül is a falon lévő vörös kijelzőre tévedt, mely 114 évet és 213 napot mutatott.

3.

Bryan az óvóhely lehető legtávolabbi részén volt. A karja már kezdett sajogni a nehéz szerszámos cipelésétől. Ez a hely épült ki legkorábban, és még nyoma sem volt a kényelmes közlekedést szolgáló rámpáknak. Mindenhol csak lépcsők és szűk kanyarok. Nem csoda, hogy már senki sem jár erre, gondolta, miközben egy szűk átjárón próbálta maga előtt beemelni a bőröndöt. Maximum a közeli tehervonat állomást kiszolgáló emberekkel találkozott, de mióta pár évtizede kiépítettek egy nagyobb terminált a központi részhez közelebb, ezeket se nagyon használták.

A föld alatt több száz kilométer hosszan kanyargó vájatokban zajlott a teherforgalom a többi óvóhellyel. Olyan szűkek voltak, hogy épp a kisebb ládák elfértek bennük, ember semmiképp sem. Ők ételt küldtek, cserébe mindenfele ipari és szórakoztató cikket kaptak az arra szakosodott helyektől.

Neki most az egyik szellőző ventilátort kellett megjavítania, ami már hetek óta nem működött. Csak remélni tudta, hogy nem kell kicserélni, mert fogalma sem volt, hogyan tudnák behozni a hatalmas új egységet.

Épp a vezérlő dobozt bontotta szét, mikor egy hatalmas robbanás rázta meg a folyosókat, és mindent por lepett el. Bryan a földön fekve találta magát, de arra nem emlékezett, hogy került oda. Köhögő rohamot kapott a tüdejébe került portól. Mikor vége lett, egy darabig még háton feküdt, majd próbált feltápászkodni. Egy újabb, kisebb robbanás következett, de az csak ijedtséget okozott. Próbálta betájolni, hol történhetett a detonáció, és elindult túlélőket keresni. Nem sok reményt fűzött a dologhoz. Mostanában több hasonló robbanás is volt, ahogy egyre jobban elhasználódtak a legrégebbi rendszerek. Azokat senki sem élte túl. Az a szerencse, hogy alig jár erre valaki, gondolta, miközben igyekezett utat törni egy leomlott fal darabjai közt.

Mikor elért a robbanás helyszínére, egy hatalmas lyukat vett észre a falon. A nyíláson keresztül halvány fény szűrődött át, mely kísértetiesen megvilágította a levegőben szálló port. Nem értette, mit lát. Elvileg az óvóhely legszélén volt, így a fal csak a csupasz sziklát takarta el, nem szűrődhetett volna be rajta fény.

Óvatosan odament a hasadékhoz, és a falnak támaszkodva benézett. Egy kisebb csarnokot látott, ahol furcsa öltözetű emberek feküdtek a földön. Néhányan halottnak látszódtak, mások még nyögdécseltek. Nem tudta, kik ezek az emberek, vagy egyáltalán hol vannak, de segíteni akart rajtuk, így átmászott a nyíláson. Odament a legközelebbihez, de már nem mozdult. Furcsa, barna színű vászon ruhát viselt. Néhány méterrel odébb egy kisebb termetű test megmozdult és felnyögött. Odaszaladt hozzá és megpróbálta felsegíteni.

4.

Maria nem tudta, hogy sikerült felállnia. Még mindig csengett a füle a robbanástól, és mindent por borított. Egy férfi tartotta. Elengedte a karját, letérdelt, és addig köhögött, míg úgy nem érezte, hogy az utolsó porszem is elhagyja tüdejét.

Mikor végzett, ránézett a mellette álló férfira. Valami furcsa zöld színű egyberuhát viselt, és kereszt sem lógott a nyakában. Oldalra nézett, és egy hatalmas lyukat látott a Menedék oldalán. A nyílás túloldalán egy kis folyosó volt ott, ahol semminek sem szabadna lennie.

– Köszönöm -, csak ennyit tudott mondani.

– Mi ez a hely? Ki maga? – kérdezte a másik mindenféle bemutatkozás nélkül. Ezeket a kérdéseket ő is feltehette volna.

– Maria vagyok – válaszolta a köhögéstől még mindig el-elcsukló hangon. – Maga kicsoda, és mi az ott? – mutatott a hasadék felé.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, biztonságiak jelentek meg. Maria megkönnyebbült. Segítenek nekik, és mindent megmagyaráznak. A többi túlélő is kezdett feltápászkodni, és néhányan elindultak feléjük. Isteni csoda, hogy ezt ilyen sokan túlélték, gondolta, miközben eszébe jutott, hogy a korábbi robbanásokban mindenki meghalt.

Valami furcsa tárgy lógott az őrök oldalán, amit nem ismert fel. Általában nem volt náluk semmi sem, mivel nem sok dolguk akadt. Az egyik őr levette az övéről az ismeretlen tárgyat, mikor egy túlélő közel ért hozzá, és egy hangos durranás hallatszott. A férfi ismét a földre rogyott, de ezúttal nem kelt fel többé. Egy pillanattal később Mariat az idegen berántotta egy fal mögé, ahonnét nem láthattak rájuk. Durranást durranás követett, majd a síri csend lepelként borult a helyre. Lassú leptek zaja hallatszott, ahogy a törmelék ropogott a vaskos cipők alatt.

A férfi kérdő nézett rá.

Maria a döbbenettől pár pillanatig mozdulni sem bírt. Végül körbenézett, és meglátott egy kis szerviz ajtót, ami az egyik közeli hidroponikus kertbe vezetett. Intett a férfinak, és amilyen halkan csak tudtak, elindultak még mindig a fal takarásában. Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak rajta és immár futva elindultak a kis folyosón a kert felé.

5.

Bryan biztos volt benne, hogy most eszméletlenül fekszik a földön a robbanás után, és ez az egész csak egy lázálom. Más magyarázat nem volt arra, ami történik. Titkos termek, benne mindenfele ismeretlennel? Biztonságiak, akik megölik az embereket? Azt sem értette, miért vannak olyan furcsa ruhában az itteniek, miközben az őrök ugyanúgy öltöztek? És most itt fut egy szűk folyosón egy nő után, akit Marianak vagy minek hívnak. Még csak nem is hallott ilyen keresztnévről.

A folyosó végén volt egy ajtó. A nő hezitálás nélkül kinyitotta, és beléptek egy hidropónikus kertbe. Legalább ő tudja merre vagyunk, nyugodott meg egy kicsit. Az itteni kert pontosan ugyanolyan volt, mint amilyen náluk is volt, azt leszámítva, hogy furcsa szimbólumokkal volt tele a fal. Egy férfi volt odaszögelve egy kereszt alakú fára.

Egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat, mikor az ajtón túlról hangok és rohanó emberek zaja szűrődött be.

– Erre – mondta a nő, és elindultak a terem másik végébe. Bryan már tudta, mire gondolt. Náluk is voltak olyan nagyobb ládák, amikben a szervetlen hulladékot tárolták. Azokban kényelmesen el tudott bújni két ember. Meggyorsította lépteit, megelőzve a nőt, majd bemászott a ládába, és besegítette őt is. A hulladék alatt semmit sem látott, de ami a fontosabb volt, őket sem láthatták. Hallotta, ahogy valakik beléptek a terembe, körbejárják a helyiséget, majd újra ajtócsapódás hangja szűrődött be, végül ismét csak a gépek duruzsolását lehetett hallani.

Még egy darabig még a dobozban maradtak. Miután kimásztak, a nő térdre ereszkedett, és valamiért a plafon felé emelte a kezeit.

– Isten küldött, hogy ments meg – fordult kis idővel később Bryan felé.

Nem érette.

– Hogy kicsoda? – kérdezte, mire a nő olyan képet vágott, mintha azt kérdezte volna, mi az a két nyúlvány a törzse alatt.

– Hát Isten – mutatott a nő a fura, falra szögezett fickóra.

– Ezt nem értem – válaszolta – Hogyan küldhetett volna egy dekoráció?

A nő egy darabig hallgatott, majd furcsa tekintettel nézett rá.

– Nem ismered Istent?

– Nem.

A nő még furcsábban nézett rá.

– Akkor sötétségben éltek? Nem tudod, ki teremtette a világot, ki az élet forrása?

– Mi ősrobbanásról és evolúcióról tanultunk.

– Ezt nem értem – nézett a nő még zavarosabban, miközben felállt. – Miért tanulnátok olyasmikről, amik nincsenek is? Akkor azt se tudjátok, miért vagytok a föld alatt?

– Hogyne tudnánk – válaszolta. – Az emberiség túlságosan is gyorsan fejlődött, és egy földönkívüli faj megelőző csapást mért ránk, és elpusztította a felszínt – mindeközben a nő úgy nézett rá, mintha bolond lenne.

– Akkor titeket nagyon becsaptak – válaszolta. – Valójában Isten látta, hogy lezüllött az emberiség, és az özönvíz után újra elpusztította a földet, csak ezúttal tüzes esővel.

Bryannek már nagyon gyanús volt a dolog.

– Mióta vagytok a föld alatt? – kérdezte végül.

– Van egy nagy kijelző, ami 114 évet, és

– és 213 napot mutat – fejezte be Bryan.

Ebben a pillanatban mindkettőjük kommunikátora kétszer megrezdült, jelezve, hogy rendkívüli hírt kaptak. Maria hangosan elkezdte felolvasni az ő üzenetét: újabb robbanás történt, nincs túlélő. Maria Vaticania-át még keresik, de teste valószínűleg megsemmisült a robbanásban. Maria Bryan felé fordította a készüléket, és a férfi látta, hogy a cikkben szerepel egy fotó a robbanás helyszínéről, ami tele volt összeroncsolódott testekkel. Egyáltalán nem hasonlított arra, amit ők láttak.

Ő is megnyitotta a saját kommunikátorát, és ahogy olvasta a cikket, egyre jobban kikerekedett a szeme. Az ő változatában a robbanásnak csak egy áldozata volt, ő maga.

Bryan ezt már nem bírta. Leült a földre és a gondolataiba merült. Hogyan lehetséges ez? Két óvóhely egymás mellett? Két külön világ? Ennek nincs értelme. Miért lenne két hely ilyen közel egymás mellett? Egyet is olyan nehéz fenntartani. Vajon a Vezető ezt tudja? Bizonyára, hiszen a biztonságiak ugyanúgy néztek ki mindkét helyen. Ennek akkor sincs értelme. Együtt sokkal hatékonyabbak lennének. És miért ilyen különbözők? Ki az az Isten, aki itt elpusztította a világot? Vagy az idegenek tényleg eljöttek az ő világában? Nincs is két világ, hiszen simán átsétált egyikből a másikba csak egy vastag betonfal választja el őket egymástól.

Csak egy dologra tudott következtetni: kihasználták őket. Itt nyomorognak a föld alatt egész életükben, dolgoznak, mint a hangyák, és miért? Hogy biztosítsák az emberiség fennmaradását? Milyen emberiségét? Mi van, ha nincs is bajban az emberiség? Simán hazudhattak nekik. Egész életükben ostobaságokkal tömték a fejüket, ők meg mindent elhittek, amit csak mondtak. De miért ne hitték volna? Nem ismertek mást.

Biztos meg lehet ezt oldani valahogy. Elmennek a Vezérhez, és ő majd segít nekik. Mindent elmagyaráz, és folytathatják az életüket, ahogy eddig. Nem olyan rossz itt lenn az élet.

Nem mehetnek el hozzá. Ők is úgy végzik, mint a többi szerencsétlen. Élhetnének, de már halottak. Mintha valami súlyos bűnt követtek volna el.

Nincs értelme ellenállni. A föld alatt vannak, innét nem mehetnek sehova sem. Fogadják el a sorsukat, és legalább hamar véget ér ez a lassú gyötrelem.

Egy gondolat kezdett el kicsírázni valahol mélyen a tudatalattijában, és ahogy egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálatban, szárba szökkent, és átütötte a tudatosság felszínét.

– Mi van, ha nem is pusztult el a felszín? – bukott ki belőle hangosan. Szeme sarkából látta, hogy Maria, aki időközben leült mellé a földre, olyan hirtelen egyenesedik ki, mintha áramütés érte volna.  – Mindenben hazudtak nekünk – folytatta már a nőnek beszélve. – Mi van, ha abban is, hogy lakhatatlan a felszín? Itt nem maradhatunk, mert úgy járunk, mint a többiek – mutatott Maria kommunikátorára, amin még látszott a kép az összeroncsolódott testekről. – Mi van, ha ki lehet jutni a felszínre?

6.

Maria felnézett a magas létrára, és még jobban elbizonytalanodott. Eddig sem volt benne biztos, hogy ezt meg kellene tennie, de most már közvetlen veszélyben érezte magát. A létra olyan magas volt, hogy a teteje a sötétségbe veszett. Bryan habozás nélkül elkezdett mászni, így jobb ötlet híján követte.

Mikor nem sokkal korábban a férfi előállt az ötletével, először őrültnek gondolta. Mi az, hogy ki lehet jutni a felszínre? Addig ő csak annyit látott, hogy itt van egy fura fickó, aki valami lyukból mászott elő, és még csak nem is hallott Istenről. Mi van, ha a biztonságiak eleve őt keresték, és az egész mészárlás csak valami félreértés? Esetleg meg sem történt, hiszen őt már az elején egy fal mögé lökte a gyanús fickó.

Még hogy nem tudja, ki az az Isten. Attól, hogy nem ismeri, nem jelenti azt, hogy nem létezik. Akkor ugyan hogyan jött létre a világ? Csak úgy, önmagától? Mi van, ha Isten küldte a földönkívülieket elpusztítani a világot, csak ők ezt nem képesek felfogni? Ez a gondolat megnyugtatta. A két pusztítás nem zárta ki egymást. Lehet, hogy Isten biztosra akart menni, és nem csak egyvalakit bízott meg a Menedékek építésével?

Legszívesebben odament volna a Vezetőhöz, mindent bevallva, és a bocsánatért esedezve, mert megijedt és elfutott. Lehet, hogy azóta is siratják.

De mi van, ha mégis igaz, amit a fickó mondott? Vajon a Vezető tud a másik helyről? Ha igen, mivel magyarázná? Szívesen beszélne vele, de nem meri. Nem akarja úgy végezni, mint a többiek.

Saját szemével kell látnia, annak csak hihet.

Vonakodva, de meghallgatta a férfit, aki elmesélte, hogy az ő óvóhelyüknek négy szellőzője van. Mindegyik egy-egy hatalmas cső, a végén szűrőkkel és különböző berendezésekkel, melyek a beszívott levegőt tisztítják. Már többször karbantartotta azokat, de bizonyos szintnél sosem engedték magasabbra. Azt mondták veszélyes. Mi van, ha nem veszélyes, és kivezet a szabadba? Ha kijutnak, meglátják mit tehetnek. Ha valóban lakhatatlan a felszín, olyan sok időt úgysem lesznek kint, hogy ártson nekik, ha meg lakható, nem mehetnek vissza a föld alá.

Maria nem tudta, merre lehetnek náluk ezek a tornyok, de Bryan részletesen kikérdezte, mi merre van. Mikor végeztek, a férfi meg volt róla győződve, hogy eljuthat az egyik szellőzőhöz. A két óvóhely nagyon hasonlított egymásra.

Egyetlen probléma volt, ehhez keresztül kellett menniük a főtéren, és Byran az egyberuhájában elég feltűnően mutatott volna. Szerencsére Marianak egyből eszébe jutott a megoldás. Minden hidropónikus kertben, így abban is, amiben elbújtak, volt egy szekrény tartalék csuhákkal arra az esetre, ha valakinek a ruhája összekoszolódott volna munka közben. Tisztátalan öltözetben nem léphettek ki az emberek közé.

A szellőztető toronyig tartó út eseménytelen volt. Mindketten fejükbe húzták a csukját, ami egyáltalán nem volt szokatlan. A torony pontosan ott volt, ahol Bryan sejtette. Ez ismét megerősítette Mariat abban, hogy valami nem stimmel, és jobb, ha saját szemével győződik meg az igazságról. Mikor a férfi elindult felfelé, követte.

7.

Bryan csak mászott és mászott és mászott. Már kezdte érezni az izmait, de még mindig nem tudta, mennyi lehet vissza. Néha megállt, és megnézte Mariat a jelzőlámpák gyenge fényében, aki kitartóan követte. Azt gondolta, ennyi megerőltetés után hamar feladja, de nem így lett. A nőt hajtotta valami belülről.

Hamar elérték az olyan egységeket a szellőzőben, amiket már korábban is látott a karbantartások során. Maria óvóhelyénél sem voltak másként. Itt ki tudta kapcsolni a ventilátorokat, hogy ne huzatban kelljen mászniuk. Sejtette, hogy ezt észre fogják venni, de azt remélte, bőven lesz idejük kijutni a felszínre. Tovább haladva felfelé elérték azt a rácsot, ameddig korábban engedték, hogy másszon. Zárva volt, de már annyira rozsdás volt, hogy egy határozott mozdulattal fel tudta feszíteni. Onnantól kezdve csak másztak és másztak. Nagyon mélyen lehetnek, gondolta. Ez egy kicsit elbizonytalanította, hiszen, ha a felszín sugárszennyezett, akkor logikus, hogy minél mélyebben legyen az óvóhely.

Már egyre erősödött benne a gondolat, hogy vissza kellene fordulni, mikor egy élesebb fényt vett észre magasan maga fölött. Megmutatta Marianak, és onnantól kezdve megtöbbszöröződött erővel folytatták az utat. A fény egyre csak erősebb és erősebb lett, míg végül már a szemét is bántotta. Hunyorgott, de folytatta tovább.

Már összeszorított szemhéjjal mászott, mikor a feje beleütközött egy vasdarabba. Kinyitotta a szemét, de az erős fénytől nagyon fájt. Megerőltette magát, és nyitva tartotta, míg a szeme lassan hozzá nem szokott az erős fényhez. Ez csak a felszín lehet, gondolta. A szemük sosem látott természetes fényt, ezért fáj annyira.

Ahogy a szeme hozzászokott az új fényviszonyokhoz, látta, hogy egy kerek rács állja útjukat, melyet egy kis kerékkel lehet kinyitni. A rács már annyira megvetemedett, hogy majdnem a karját is ki tudta volna dugni a résen. Furcsa, hideg levegő áramlott be. Kellemes volt, és olyan furcsa volt a szaga, amit Bryan ahhoz tudott hasonlítani, mint amikor egy légtisztítóba friss szűrőt tesz. Becsukta a szemét és csak élvezte pár másodpercig.

A hátát nekivetette a cső falának és minden erejét megfeszítve elfordította a kereket, majd a rács éles nyikorgás kíséretével kinyílt. Gyorsan átmászott a rajta, nem is nézte, hogy Maria követi-e. Csak látni akarta a felszínt.

Egy kis kamrában találta magát, ami a szellőző teteje lehetett. Körbe nézett, és a háta mögött megtalálta az ajtót. Erősen dobogott a szíve, mikor megfogta a kilincset és elfordította. Egy pillanatra megtorpant. Megijedt, mi vár rá, ha kinyitja. Lehet egy új élet kezdete, de a vége is. Ha már eddig eljutott, nem adhatja fel, gondolta, és egy határozott mozdulattal kilökte az ajtót.

Erős, hideg légáramlat árasztotta el a kis kamrát. Olyan hirtelen csapott le rá, hogy még a szemét is becsukta ijedtében. Mikor kilépett a kamrából, egy hatalmas szürke területet látott maga előtt, amit csak fehér építmények szakítottak meg.

– Ez lenne a felszín? – kérdezte fennhangon inkább magától.

Két szín dominált: alul szürke, felül kék.

– Ilyen hát az ég? – kérdezte ismét magától, miközben hunyorogva belebámult a mély kék tengerbe. Ennyi kéket életében nem látott egyszerre.

Mikor már nagyon bántotta szemét az erős fény, jobban szemügyre vette a szürkeséget. Egy tetőn álltak. Hatalmas volt, de a távolban jól ki lehetett venni a határait. A szürkeséget csak a fehér kamrák szakították meg, melyek ugyanúgy szellőzők lehettek. Az ő óvóhelyének négy szellőzője volt. Most annyit látott, amennyit hirtelen meg sem tudott számolni.

Arra lett figyelmes, hogy Maria rémült arccal mutogat valamit, amit a kamra kitakart. Megkerülte, és abba az irányba nézett, amerre az immár térdre rogyott nő mutogatott. Először nem tudta mi az, de hamar rájött mit lát: egy hatalmas, távoli várost.

2. rész