Az előző részből

Liz gondolkozott egy darabig, és összenézett a többi barátnővel, akik minta beleegyezően bólintottak volna valamire. Megkérte Ryant, hogy jöjjön oda hozzá. Jennifer nem értette, mire megy ki a játék, de már nagyon nem tetszett neki. A férfi habozott egy kicsit, majd finoman kibújt Jennifer öleléséből, és elindult a lány felé. Félúton járt, mikor Liz elővett a táskájából egy kis eszközt, megnyomott rajta egy gombot, mire Ryan hirtelen vigyázzba vágta magát, és megdermedt.

10.

Ryan előtt elsötétült a világ. Mikor újra látott, mintha minden megváltozott volna. Jennifer barátnői, akik addig a szoba közepén álltak, eltűntek, a robot komornyik ott állt mellette, és a karját fogta. Maga mögött sírásra emlékeztető hangokat hallott.

Megpróbálta lerázni Redford karját, hogy megforduljon, de az olyan erővel szorította, hogy esélye sem volt. Végül a körbejárta a komornyikot, aki őt követve megfordult, így végre megláthatta Jennifert. A lány zokogott, és a barátnői próbálták vigasztalni. Liz ott állt fele szemben, és a kezében egy furcsa tárgy volt.

– Mi történt? – kérdezte.
Jennifer felnézett rá, abbahagyta a sírást, és felállt. Egy darabig csak bámulta. Szemei olyan gyűlöletet sugároztak, hogy Ryan úgy érezte, mindjárt elsüllyed.

– Hogy tehetted ezt velem? – kiáltotta a lány. – Soha többé nem akarlak látni – mondta, majd zokogva kirohant a szobából. Ryan úgy érezte, mindjárt rosszul lesz, és összeesik.

– Mi történt? Mit tettem? – kérdezte Liztől.

– Rájött, hogy robot vagy – válaszolta a lány olyan lazán, mintha csak annyit mondott volna, kell venni egy kis szószt is a chips mellé.

– Ezt nem értem – mondta Ryan. – Én ember vagyok.

– Nem, te robot vagy – ismételte meg a lány ezt a képtelenséget.
Ryan kezdte elveszteni a türelmét.

– Azt azért tudnám, hogy robot vagyok-e vagy sem – mondta kissé emeltebb hangon, aminek hatására Redford erősebben szorította a karját. – Beszélni akarok Jenniferrel.

– Ő nem akar látni – válaszolta még mindig nyugodtan Liz. – Miután megmutattuk, hogy mi vagy valójában, undorodik tőled. De ha szeretnéd, bebizonyítom neked is, hogy robot vagy.
Ryan gondolkodott, mi lehet a bizonyítás, miközben ő ember volt. Lehet, hogy így akarják őket szétválasztani?

– Nincs mit bebizonyítani, de csak tessék – mondta végül.
Liz megint elővette a furcsa tárgyat, és nyomkodni kezdte.

– Most újra kell, hogy indítsalak – mondta, és újra jött a sötétség.

11.

Már erősen sötétedett, de Ryannek nem kellett a park lámpái felé mennie, hogy jól lásson. Robot szemei tökéletesen alkalmazkodtak a sötéthez.

Felidézte, mi is történt, mikor pár órával korábban Liz egy gombnyomással feloldotta a gátakat, melyek elzárták valódi természetét, és fizikai testét is lebutították az emberi szintre. Először sokként érte, nem tudta feldolgozni. Aztán szépen lassan betöltődtek az emlékek, hogy mit csinált, mikor nem Jenniferrel volt. Korábbi énjének fel sem tűnt, hogy nem voltak emlékei a külön töltött időről. Most már tudta, hogy mikor fő feladata, létezésének lényege szünetelt, robot énje vette át az irányítást, és olyan hétköznapi, de szükséges dolgokkal foglalkozott, mint például az energiafeltöltés. Az is eszébe jutott, honnan voltak olyan ismerősek neki Jennifer barátnői. Ott voltak azon reggelen, mikor találkozott a lánnyal. Ők voltak a nevető lánycsapat, valószínűleg meg akarták nézni, hogyan alakulnak a dolgok.

Az eszmélés után két énje egymással viaskodott. Robot énje azért harcolt, hogy most, hogy a fő küldetés kudarcot vallott, és Jennifert már nem teheti boldoggá, térjen vissza a gyártóhoz, ahol majd valószínűleg átalakítják a következő vevő számára. Ryan énje továbbra sem akarta elhinni, hogy elvesztette Jennifert. Abban reménykedett, még megbékélhetnek, hogy a lányban is győz a szerelem a különbözőségek fölött.

Akkor egyelőre a Ryan énje győzött. Tudta, mikor Liz feloldotta a gátakat, a következő lépése a felsőbb funkciók kikapcsolása lesz, azaz lényegében megöli Ryant. Ezt nem akarta hagyni, legalábbis egyelőre. A remény elég erősnek bizonyult. Érezte, ahogy a komornyik erősen szorítja a karját, már tudta, miért. Gyorsan átgondolta a helyzetét, lehetőségeit, és kidolgozott egy menekülési tervet. Az egész Liz gombnyomásától a terv megszületéséig nem tartott tovább 0,1 másodpercnél.

Egy hirtelen nagy karmozdulattal kicsavarta a komornyik kezét. Hallotta, ahogy Redford vállizülete eltörik. Amint megérezte a szorítás gyengülését, kirántotta kezét, és nekiment Liznek. Nem akarta bántani, csupán annyira lökte meg, hogy a lány elveszítse egyensúlyát, és kikaphassa kezéből a távirányítót. Ezután egy szökkenéssel már az ablaknál találta magát, és az üveget áttörve kiugrott rajta. Ember Ryanként meg se próbálta volna, de robot Ryanként meg se kottyant az egy emeletnyi zuhanás. Ezután csak futott, és futott, míg nem talált egy kis zugot, ahol átgondolhatja, hogyan tovább.

Mikor megállt, zihált. Nem volt rá szüksége, hiszen nem használt oxigént, ez mind a szemfényvesztés része volt. Ha ki tudta volna kapcsolni ezeket a funkciókat, akkor sem tette volna meg, mert ezek a már elveszett emberi mivoltára emlékeztették.

Megnézte a Liztől lopott távirányítót. Egyáltalán nem volt bonyolult szerkezet, nagyon gyorsan átlátta. Első lépésként kikapcsolta a nyomkövetőjét. Megtalálta a korábbi énjének mentését, ami automatikusan jött létre a gátak feloldásakor. Egy gombnyomással visszaállíthatta volna a régi Ryant, mintha az elmúlt pár perc meg sem történt volna. Kitörölte. Most, hogy tudta az igazságot, akármennyire is vágyott rá, már nem fordulhatott vissza.

12.

Liz leült Jennifer mellé az ágyára, és átnyújtotta neki a kakaót, amit az imént hozott meg Redford. Jennifer mindkét kezével átölelte a bögréjét, miközben átkulcsolta az álláig felhúzott térdeit. Jó eső érzéssel töltötte el a kezében végigáramló melegség. Bár még egy kicsit haragudott a barátnőire, örült, hogy felülemelkedett a kezdeti utálaton, és elfogadta, hogy ők csak jót akartak neki. Így volt kivel megbeszélnie az őrlődését.

– Nem tudom elképzelni, hogyan hiányozhat neked – folytatta Liz a már órák óta tartó beszélgetésüket. – Már én is használtam robotot egy kis szórakozásra, na, de hogy beleszeressek – annyira csóválta a fejét, hogy az ő kakaója majdnem kilöttyent.

– Ezt nem értheted – válaszolta Jennifer. – Azt hittem, ember, mikor találkoztunk. Tökéletes volt számomra, hisz tudod.

– És? – kételkedett tovább Liz – Most már tudod az igazságot. Hogyan gondolhatsz rá egyáltalán?

– Nem tudom – vallotta be őszintén Jennifer. Mikor fényderült Ryan valódi kilétére, undorodott tőle. Viszont ahogy teltek a napok, ahogy halványodott ez az érzés, úgy erősödött fel benne a hiányérzet. Mióta találkoztak, két napnál nem voltak távolabb egymástól, most meg már egy hét is eltelt.

– Mintha egy kenyérpirító hiányozna – állapította meg Liz.

– Számomra több egy egyszerű tárgynál. A tudatom tudja, hogy csak egy gép, de a szívemnek hiányzik.

– Ugye nem akarsz csatlakozni azokhoz a holdkórosokhoz, akik azt mondják, hogy a robotok is éreznek? – horkant fel Liz.

– Nem, persze, hogy nem – válaszolta Jennifer, bár nem volt benne biztos, hogy tényleg így gondolja. – Tudom, hogy az egész csak illúzió volt, de akkor is az én illúzióm.

– Gondold azt, mintha kiderült volna, hogy csak szédített a pasas, és minden szava hazugság volt – érvelt Liz egy kis gondolkodás után. – Akkor csak nem sóvárognál utána?

– Ennyire biztos nem – válaszolta Jennifer. – De ő nem csapott be.

– Nem ő, hanem az – figyelmeztette Liz, az „az“ szót megnyomva.
Jennifer erre nem tudott mit mondani. Csak őrlődött, és nem tudta, mitévő legyen. Csupán annyit tudott, hogy nagyon vágyik Ryan jelenlétére. Hallani akarja a hangját, érezni a teste melegét. Nem érdekelte, hogy fűtőszálak vagy biológiai folyamatok állatják elő azt a melegséget.

– Ha beszélhetnék vele, lehet könnyebben le tudnám zárni – mondta. – Azt mondtad, visszakapcsoltad a robot funkcióit. Ha érezném, hogy csak egy gép, könnyebb lenne elengedni.
Liz gondolkozott egy ideig.

-Igen, ez működhet – mondta végül. – Ha még nála van a távirányítója, azon keresztül el lehet érni.

13.

Ryan belépett a kis antikváriumba, ahol először találkoztak Jenniferrel. Most már tudta, hogy nem a sors, hanem néhány barátnő keze volt a dologban. Nem kellett hosszan keresgélnie a lányt. Egy kereső algoritmus azonnal kiszúrta a feje tetejét az üzlet másik végében, a ritkaságok polcánál. Ryanben felmerült, hogy nem kell robotnak lenni, hogy ilyen gyorsan megtalálja a lányt, elég egy kis gondolkozás is. Ahogy meglátta őt, egyre hevesebben vert a szíve. Tudta, hogy ez csak előre leprogramozott reakció, de nem érdekelte. Mióta előző este felhívta Jennifer, csak erre a találkozóra várt. Most, hogy újra foglalkozhat a beprogramozott fő feladatával, robot énje elhalkult.

Közelebb ment, hogy jobban lássa, majd megállt, és egy darabig csak nézte. Nem tudta, mi vár rá, de azt érezte, hogy ez a találkozó meghatározza a további sorsát. Végül erőt vett magán, és odaállt elé. Sokként érte, mikor látta, hogy a lány egy kissé összerezzen, mikor az észrevette. Azt nem várta, hogy a nyakába ugrik, és minden megy tovább, ahogy régen, de arra nem számított, hogy megijed tőle.

– Te tudtad? – kérdezte Jennifer minden kertelés nélkül.

– Nem. Leblokkolták a programom, hogy azt higgyem, ember vagyok. Engem is váratlanul ért, mikor Liz feloldotta a gátakat – akarta válaszolni Ryan, miközben elemzések tucatjai forogtak a fejében arról, melyik válasznak milyen hatása lehet. Végül lehajtotta a fejét, és csak annyit mondott.

– Nem.

-És milyen érzés? – kérdezte egy kis gondolkozás után Jennifer.

Hogy milyen érzés? Ez foglalkoztatta Ryant is, mióta megtudta az igazat, de azóta sem tudott rá válaszolni. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán igazi érzéseket érez, és nem csak valami algoritmus köpi ki a gondolatait. Robot énje tovább gyártotta az elemzéseket, miközben Ryan énje csak Jenniferre tudott gondolni. Az, hogy hogyan érzi magát, már nem érdekelte. Végül a 23. elemzés eredményét választotta.

– Magányos – válaszolta. – De nem amiatt, ami rólam kiderült, hanem mert egyben téged is elvesztettelek. Hiányzol! – tette hozzá, és egy fél lépéssel közelebb húzódott a lányhoz, és a szenzorjai örömtáncot jártak, hogy a lány meg se rezdült, és nem húzódott el. Sőt, mintha még egy kicsit közelebb is húzódott volna hozzá.

Jennifer csak állt, és egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak maga elé meredt. A tartása már nem volt olyan merev, mint aki készen áll a menekülésre.

– Te is hiányzol nekem – vallotta be. – De azt sem tudom ki vagy mi vagy.

– Ryan vagyok. Én nem változtam, ahogy az érzéseim sem – felelte, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy az igazat mondja. Még ő maga sem tudta, kicsoda vagy micsoda egyáltalán. Csak azt tudta biztosan, hogy nem akarja elveszteni a lányt, és ennek érdekében mindent megtesz.

– Érzések? – nézett rá Jennifer olyan tekintettel, mint aki mindjárt sírni fog. – Gép vagy. A gépek nem éreznek – tette hozzá, majd egyet hátralépve eltávolodott.
Ryan erre nem tudott mit mondani. Igaza volt. Tudta, amit érez, gondol, mind előre beállított programok eredményei. Ám mégis oly valóságosnak tűntek. Ha illúzió is volt az egész, tökéletesen működött. Akkor meg mit számít?

– Az emberek is gépek – válaszolta végül a 12. elemzést választva. – Biológiai alapon, de ugyanúgy alkatrészek és elektromos összeköttetések kavalkádja.
Erre Jennifer nem tudott mit válaszolni, láthatóan gondolkozott. Ryan remélte, hogy épp átértékeli a viszolygását.

– Még mindig kiráz az egésztől a hideg – folytatta Jennifer. Ryanben úgy érezte, egy pillanatra minden megáll, és minden szenzorját megfeszítve várta a „de“ szócskát -, de – mondta a lány, mire Ryan úgy érezte, kiszabadul egy hatalmas béklyó fogságából – próbáljuk meg. Nem ígérem meg, hogy nem gondolom meg magam.

– Nekem már a remény is elég – válaszolta Ryan, és elindította a karját, hogy megfogja a lány kezét, de meggondolta magát, és a 243. mintát végrehajtva esetlenül megvakarta a másik vállát.

14.

Az elmúlt majd’ két hét Jennifer számára visszahozta azt, amit sokan „régi szép időként“ emlegetnek. Minden olyan volt, mint a leleplezés előtt. Az elején még viszolygott Ryan érintésétől, de a vágy erősebbnek bizonyult. Az első érintésre még visszahúzta a kezét, majd ő kezdeményezett. Azt hitte, olyan lesz, mintha egy asztalt vagy épp a telefonját érintené meg. Ehelyett egyszerre volt ismerős és kellemes érzés. Az első csókot már csak minimális viszolygás kísérte, de az is hamar elillant. Az első együttlétet olyan természetesnek érezte, mintha az egész meg se történt volna.

Újra szinte minden nap együtt voltak. Ha épp nem a közös hotelszobájukban töltötték az estét, akkor is együtt voltak, még ha csak virtuálisan is.

– Szeretlek – mondta Jennifer egy ilyen alkalommal, és megcsókolta a hologram Ryant, majd átölelte. Jennifer a saját ágyában feküdt, míg Ryan a hotelszobában, amit immár Jennifer bérelt, miután kiürült a lányok által Ryan küldetésére nyitott számla.

– Én még jobban – válaszolta mosolyogva a hologram. Jenniferben már fel sem merült, hogy ez mennyire lehet igaz, és mennyire mesterségesen előállított válasz az adott szituációban. Ha mégis eszébe jutott, azzal nyugtatta magát, hogy ezt egy igazi embernél sem lehet tudni. Kezdett újra emberként gondolni Ryanre.

– Valóban muszáj mindenki előtt titkolóznunk? – kérdezte a férfi.

– Igen, te is tudod – válaszolta Jennifer. Már kissé unta, hogy újra és újra át kell menniük ezen a témán. – Te is tudod, hogyan reagálna az anyám. A legutóbbi alkalom majdnem az életedbe került – mondta már gyengédebben, miközben lágyan megsimogatta a hologram arcot. – A barátnőim sem értenék meg, és előbb-utóbb elmondanák az anyámnak.

Egyelőre ebben maradtak, de Jennifer is érezte, hogy nem titkolózhatnak örökké, de még nem állt készen a következményekre.

Átbeszélgették a fél éjszakát. Jennifer észre sem vette, hogy elbóbiskolt. Az ajtó bevágódására ébredt. Mikor kinyitotta szemét, Ryant már nem látta maga előtt, de a hologram keltette meleget még érezte a bőrén. Hátra fordult, és egy pillanatra megállt a szíve. Az anyja állt az ajtóban. Egyik kezében a hologram távirányítóját tartotta.

– Ezt hogy merészelted? – förmedt rá az anyja. – Hogy merészeled ezzel az undorító izével tartani a kapcsolatot? Ráadásul itt ölelkeztek a saját házamban?
Jennifer először nem tudta, hogyan reagáljon, de végül előjött belőle a dacos kislány.

– Felnőtt nő vagyok – mondta. – Azt csinálok, amit akarok.

– De nem az én házamban – sziszegte az anyja, miközben olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte a leheletét.

– Akkor elköltözök – kiabálta neki Jennifer.

– Na majd meglátjuk. Nem hagyom, hogy az én lányom egy ilyen fertőben éljen.

15.

Ryan már nagyon aggódott. Már majdnem egy hete nem hallott Jenniferről. Akkor nagyon sokáig csak feküdtek egymás mellett a hologram segítségével, és csak beszélgettek és beszélgettek, míg Jennifer el nem aludt. Utána Ryan csak nézte, és azon tűnődött, vajon tényleg örökké tart-e a kapcsolatuk, ahogy mindketten érezték? Később felmerült benne, hogy nem lesz-e furcsa, ha Jennifer felébred, és ő még mindig csak nézi, hiszen egy normál ember valószínűleg ugyanúgy elaludna. Mire döntésre juthatott volna, a kapcsolat megszakadt, és azóta sem tudta elérni a lányt.

Azt remélte, csupán arról van szó, hogy az anyja rájött a kapcsolatukra, és valahogy lehetetlenné tette a kommunikációt. Így többször járt az antikváriumban, és minden helyen, ahol valaha megfordultak, de semmi. Nem merte felkeresni a házukat, nehogy nagyobb bajt okozzon, és Jennifer barátnőihez sem mert elmenni. Legalábbis egyelőre. Csak gyűlt benne a feszültség, és szó szerint látta, ahogy az ennek megfelelő számérték csak nő és nő, és hamarosan nagyobb lesz, mint a félelem értéke, hogy az ismerősök felkeresésével csak jobban ront a helyzeten.

Pillanatnyilag nem tudott mit csinálni, de a tehetetlenséget sem bírta tovább. Elhatározta, hogy újra végigmegy minden lehetséges helyszínen, és ha akkor sem találja meg, felkeresi az anyja házát, lesz, ami lesz.

16.

Ryan gyalog ment Jenniferék házához. Mióta a lány eltűnt, és nem utalt több pénzt, egyre apadt a számlája, így nem akart fölöslegesen taxira költeni. Neki nem okozott a hosszútávú gyaloglás, nem fáradt el. Amúgy is alig 13 órán keresztül tartott, míg elkeveredett a belvárosi hotelből a külvárosban lévő házig.

Mikor odaért, felmerült benne, hogy először telefonálhatna. Ha a ház központi számát hívja, a robot komornyik fogja felvenni, aki meg tudná mondani, hogy otthon vannak-e egyáltalán. Aztán eszébe jutott – pontosabban mondva az egyik háttérben futó elemző algoritmus arra a következtetésre jutott -, hogy a komornyik felismerné a hangját, és nem állna vele szóba. A hangját sajnos nem tudta volna elváltoztatni, mert ugyanúgy levegő kifújásával beszélt, mint az emberek, és a fizikai felépítése határozta meg a hangszínét.

Így csak becsöngetett, és várt. Nem történt semmi sem, így újra becsöngetett, de ismét semmi. Azt kizártnak tartotta, hogy legalább egy robot ne legyen itthon, még ha esetleg Jennifer anyja el is menekítette a lányát az egyik vidéki nyaralójukba, amikről Jennifer annyit mesélt neki. Belenézett az ajtó sarkában lévő biztonsági kamerába, hogy egyértelműsítse, tudja, hogy valaki figyeli. Még egyszer csöngetett, majd még egyszer és még egyszer.

Már majdnem negyedórája próbálkozott, mikor meghallotta a zár kattanását, és kinyílt az ajtó. Redford, a komornyik állt előtte, és az egyszerű modell mindent megtett, hogy hűvösen és leereszkedően nézzen rá.

– Egyik úrnő sem kívánja látni – szólt, és már csukta is volna vissza az ajtót. Ryannek feltűnt, hogy továbbra is magázva beszélt, bár a robotok egymás közt tegeződtek.

– Ezt Jennifertől szeretném hallani – mondta, és az egyik kezével villámgyorsan visszatartotta az ajtót. Redford próbálta becsukni, de sokkal gyengébb volt Ryannél.

Ryan növelte a hallása érzékenységét, és próbálta kiszűrni az utca zaját, hátha meghall valamit bentről. Meg is hallotta, Redford hangját, ahogy valószínűleg Jennifer anyjához beszélt. Bár a robot még mindig ott állt előtte, és a tőle telhető legnagyobb erővel próbálta becsukni az ajtót, úgy tűnik, telefon nélkül képes volt távolról beszélni Jennifer édesanyjával. Ryanben felmerült, hogy vajon ő is képes-e ilyenre. Azt nem értette, hogy mit beszéltek, de nemsokára lépések zaja szűrődött ki a még mindig nyitott ajtó kis résén, majd enyhült a nyomás, és az immár teljesen nyitott ajtóban megjelent Jennifer anyja. Ryannek feltűnt, hogy bár az imént erőszakkal nyitva tartotta az otthona bejáratát, a nő egyáltalán nem félt tőle.

– Nem akar látni – közölte minden bevezető nélkül.

– Ezt nem hiszem el – válaszolta Ryan, és egyet hátralépett, hogy ne tűnjön fenyegetőbbnek. – Szeretjük egymást.

Meglepetésre a nő elkezdett nevetni. Nem olyan leereszkedő módon, hanem igaziból, mintha egy jó viccet hallott volna.

– Még hogy szeretitek egymást – mondta miután sikerült abbahagynia a nevetést. – Ezzel két probléma is van – folytatta. – Te egy gép vagy, nem érzel semmit sem – mondta, közben az ujjával elkezdte böködni Ryan mellkasát. – Amit szerelemnek gondolsz, már ha egyáltalán gondolatnak lehet nevezni azt, ami a koponyádban zajlik, csak egy beléd programozott dolog. Csak azért létezhetsz, mert azok a könnyelmű libák egy kis szórakozást akartak adni a lányomnak.

Ryan erre nem tudott mit válaszolni. Tudta, hogy igaza van a nőnek, de belül akkor is többnek érezte magát, mint áramkörök és programok halmazának.

– Jennifer meg – folytatta a nő meg sem várva, hátha Ryan reagálna – eddig nem tudta mit érez. Még fiatal és bolond. De már kijózanodott. Rájött, valójában mi is vagy, és már attól a gondolattól is undorodik, hogy rád nézzen.

– Ezt nem hiszem el – válaszolta Ryan olyan határozottan, ahogy tudta. Ehhez bevetette minden nonverbális kommunikációs képességét. Kihúzta magát, egy kissé előre dőlt, és egyenesen a nő szemébe nézett.

Meglepetésére a nő nem olyan agresszívan reagált, ahogy az elemző program megjósolta. Ehelyett gúnyosan elmosolyodott, és olyan leereszkedőn nézett, mint aki tudja, hogy már nyert, pedig a játékot még el sem kezdték.

– Nem számít, hiszel-e nekem vagy sem – mondta miközben a mosolya erősödött. – Gyere be, és beszélj vele.

Ryan erre nem számított, és minden belső vészjelzője megszólalt a nő magabiztosságát látva. A nő elindult a nappali irányába, utána Ryan, majd nem sokkal lemaradva Redford következett. Jennifer anyja még mindig nem félt Ryantől, gond nélkül hátat fordított neki.

Mikor Ryan meglátta Jennifert, először melegség töltötte el, majd az elemző algoritmusok egymás után dobták ki a figyelmeztetésüket, hogy valami nem stimmel. A lány az ablaknál ült egy fotelben, és csak kifelé bámult. Biztosan hallotta, ahogy közelednek, de feléjük sem fordította a fejét.

– Drágám, itt van Ryan – szólította meg az anyja olyan lágy hangon, ahogy a betegeket szokták.

Jennifer nagyon lassan feléjük fordította a fejét, de továbbra sem szólalt meg. A szeméből mintha hiányzott volna az élet szikrája.

– Mit tett vele? – kérdezte Ryan az anyjához fordulva.

– Te mit tettél vele – válaszolta az anyja. – A legutolsó találkozásotok után a szívével is rájött, hogy ki vagy valójában. Annyira nem bírta elviselni az undort és a szégyent, hogy teljesen magába fordult.

– Ezt maga tette vele – monda Ryan olyan hangon, mintha kiabálna vele, de mégis halkan.

– És mit tudtam volna vele tenni? Legutóbb sem hallgatott rám. Csak kellett neki egy kis idő, hogy rájöjjön, mivel akarta összekötni az életét.
Olyan hangsúllyal beszélt Ryanhez, hogy ha a szavakkal gyilkolni lehetne, Ryan már halott lenne.

– Jennifer drágám – fordult a lányához gyengédséggel. Ryant meglepte, hogy tud ilyen gyorsan váltani a két állapot közt. – Megmondanád neki, mit szeretnél? – A „neki“ szót nagyon erősen megnyomta, mintha nehezére esne kiejteni.

Jennifer lassan felállt, és odament Ryanhez. A szemébe nézett, de Ryan nem látta benne a korábbi kedvességet. Ehelyett a közönyt felváltotta a hideg gyűlölet.

– Menj el, és ne gyere vissza többé – mondta a lány halkan, de gyűlölettel teli hangon, majd a választ meg sem várva, visszaült a fotelbe, és újra az ablakot bámulta.

Ryan nem bírt megmozdulni. Minden kapacitását az elemző programok kötötték le. Próbáltak reményt keresni, de a több millió variáció közül egyik sem szolgáltatott bármi kapaszkodóval. Nem olyan volt, mint mikor Jennifer megtudta Ryan igazi természetét. Akkor csak a harag és a kétségbeesés beszélt belőle. Most más volt. Mintha valami meghalt volna a lányban, és csak a hidegséget és a gyűlöletet érezte. Lehet, hogy az anyja tett vele valamit, lehet, hogy tényleg ő változott meg, de az már nem számított. Ryan érezte, hogy most valóban vége.

17.

Ryan a hotelszobájában ült. Régen ez mindkettőjük szobája volt, de immár nem volt olyan, hogy „mi“.

Kezében a Liztől elvett távirányítót tartotta, és a menüben kikereste az alaphelyzetbe állító parancsot. Egy kis gombnyomás és halott lesz. A teste még tovább él, de a Ryan része örökre törlődik. A robot része megnyeri a csatát, mely a leleplezés óta dúlt benne. Eddig a remény, majd az újra fellángoló kapcsolat segített a Ryan résznek. Ezeknek most vége. Jennifer elveszett. Ryan úgy érezte, elvesztette élete egyetlen célját. Tudta, hogy megalkotásakor valóban ez volt az egyetlen feladata, de azt hitte, ő ennél több. Tévedett. Most már feleslegesnek érezte magát. Ha nincs Jennifer, nincs értelme élni. Még egyszer lefutatta az elemző algoritmusokat, de mindegyik ugyanazt az eredményt dobta ki, mint az előző ezer alkalommal: nincs remény.

Ujját a gomb fölé helyezte, és megnyomta.

A robot felállt, és elindult az Egyesült Robot helyi kirendeltsége felé.

18.

Jennifer az immár szokásos foteljában ült, és az ablakot nézte. A látvány nem volt érdekes, csupán a szomszéd épületet lehetett látni. Viszont a fény játéka lenyűgözte. Ahogy vándorolt a nap az égen, ahogy hol eltakarták, hol csak kissé elhomályosították a felhők, vagy ahogy éjszaka a lüktető város megvilágította az épületet. Minden változott, de valahogy minden állandó maradt. Ez megnyugtatta. Azok után, amit átélt, jól esett egy kis lassítás. Legszívesebben el sem hagyta volna a fotel és az ablak jelentette világot.

Még mindig beleborzongott a történtekbe, mikor eszébe jutott. És sokkal többször jutott eszébe, mint szerette volna. El sem tudta képzelni, hogy érhetett egyáltalán hozzá úgy egy robothoz, nemhogy még azt, hogy azt hitte, bele is szeretett. Arra meg végképp nem mert gondolni, a robot mit művelt vele. Hálásan gondolt édesanyjára, aki kimentette ebből a helyzetből.

És most itt van Liz, és újra visszarángatja a rémes, szégyellni való múltba.

– Tehát, ahogy mondtam – folytatta a lány, – az Egyesült Robot jelentette, hogy Ryan visszaállította magát és egyszerűen besétált hozzájuk. Visszaküldték a letéti díjat, és már hozzá is láttak az átalakításához.

Jennifert nem érdekelte, mit tett vagy mit nem tett az a robot. Ryan a múlt. Egy förtelmes múlt. A fények a jelen, és csak a jelen számít.

– Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag öngyilkos lett – folytatta Liz, aki nyilván valami reakcióra számított. Jennifer nem értette miért kellene reagálnia. Talán sírjon? Két hete tönkrement a kenyérpirító, de senki sem mesélte el, mi lett vele, miután eltüntették a konyhából.

Érezte, hogy valamit mondania kellene, különben Liz nem száll le a témáról, és akár órákig is hallgathatja a véleményét.

– Köszönöm, hogy elmondtad – mondta végül felé fordulva, majd visszafordult az ablak felé, ahol az állandóan változó, de kiszámítható fények várták.

Epilógus

Az Egyesült Robot mérnöke befejezte az analízist. Lecsatlakozott Jenniferről, és még végtelennek tűnő ideig a kijelzőt bámulta.

– Talált valamit? – kérdezte Jennifer anyja türelmetlenül, aki végig ott állt mellette. – Meg van az oka, hogy a lányom miért bámul ki állandóan az ablakon?

A mérnök összecsukta a tabletjét, majd zsebre tette, és csak a fejét csóválta.

– Én figyelmezettem – mondta. – Az elemzések azt mutatják, hogy igazam volt. Nagyon mély nyomot hagyott benne az a robot. Túl sok mindent kellett átprogramoznunk, hogy elfelejtse a kapcsolatot. A lánya már nagyon fejlett modell, az agya már majdnem megközelíti a miénket. Ha ilyen mértékben belenyúlunk, annak nem várt következményei is lehetnek.

Jennifer anyja dühös lett. Nem akarta elfogadni a kudarcot. Vett egy mély levegőt, hogy lecsillapítsa magát, nehogy elijessze ezt a kis pápaszemes kockát.

– Csak lehet valamit tenni. Nem lehet részben visszaállítani vagy ilyesmi?

– Készítettünk egy mentést a beavatkozás előtt – mondta a mérnök nyugodtan. – Azt vissza tudnánk állítani. Minden olyan lenne, mintha semmit sem csináltunk volna.

– Akkor abba a robotba is szerelmes lesz? – kérdezte Jennifer anyja undorral, bár tudta a választ.

– Igen. És nagyon nem javaslom, hogy újra és újra próbálkozzunk az átprogramozással. A mentés az alsóbbrendű idegkapcsolatokat nem tartalmazza. Minden visszaállításnál fennáll a kockázata, hogy sérülnek, és akkor a test vegetatív funkcióit sem tudja ellátni az agy. A lánya részben szerves. Ha az agya leáll, gyakorlatilag meghal, és nem lesz mit visszaállítani.

– És most, hogy az a másik robot már nem létezik? Úgy reagálna a lányom, mint egy igazi ember? Bánatos lenne, de kiheverné?

A mérnök egy darabig gondolkozott, majd csak a fejét csóválta.

– Attól tartok nem – kezdte. – Mivel pontosan az ő igényei szerint lett felépítve az a kapcsolat, a lánya idegrendszere nagyon gyorsan adaptálódott. Olyan mélyen kapcsolódott a másik robothoz, hogy lehet, öngyilkos lenne, ha megtudná, hogy a másik részének tekintett lény már nincs többé.

Azok a buta libák – gondolta Jennifer anyja. – Miért kellett ilyen ajándékot kitalálni neki? Nem lett volna elég egy olyan, ami csak szexuális téren elégíti ki?

Úgy érezte, szörnyű dilemma elé került. Vagy hagyja, hogy a lánya gyakorlatilag továbbra is zöldségként élje le hátralevő életét, vagy a visszaállítással az öngyilkosságot kockáztatja. Nem bírta tovább, és lerogyott a kanapéra.
Nem akarta, hogy a lánya így éljen, de azt sem akarta kockáztatni, hogy újra elveszítse, mint a balesetnél az eredeti lányát.

– A baleset – olyan hirtelen állt fel, hogy a mérnök ijedtében hátra ugrott. – Meg van még a baleset után készült mentés az eredeti lányomról?

A mérnök nem válaszolt azonnal, csak újra elővette a tabletjét, és elkezdett keresgélni. Olyan lassan haladt, hogy Jennifer anyja azt hitte, mindjárt megőrül.

– Igen – felelte a mérnök kurtán. – És igen, arra is vissza tudjuk állítani az agyát.
Jennifer anyja fellélegzett. Van megoldás. Ha ezt meglépik, olyan lesz, mintha az elmúlt három év meg sem történt volna, de legalább újra esélyt kapnak. Pont olyan lesz, mint azután a szörnyű baleset után, mikor lementették a haldokló lánya agyát, hogy bár robot testben, de újra élhessen.

– Meg tudják csinálni?

A mérnök megrántotta a vállát.

– Persze. Ez semmiség.