Az orvos csak állt Nicole előtt, mint egy márványszobor. Úgy nézett ki, mint akit nagyon megvisel, hogy rossz hírt közölt, de a lány nem volt benne biztos. Az elmúlt hónapokban, mióta édesanyjánál felfedezték a rákot, és szinte második otthonukká vált a kórház, túlságosan sokszor látott olyan orvost, aki az előző pillanatban együttérző egy haldokló betegével, vagy nyugtatgatja a hozzátartozókat, a másik pillanatban a nővérpultnál nevetgél.

– Nem lehet valamit tenni? – kérdezte az orvostól, aki úgy szorította magához a mappáját, mint egy matróz a viharban hánykódó hajó korlátját.

A férfi csak a fejét ingatta. Nicole megfigyelte, hogy ezt akkor csinálta, mikor csak rossz hírei vannak. Túlságosan is sokszor látta ezt mostanában.

– Már a negyedik stádiumban diagnosztizálták az édesanyját – mondta. – Megteszünk mindent, amit lehet, de készüljön fel a legrosszabbra.

Nicole nem akarta elhinni, hogy semmit sem lehet tenni.

– Nincs valami kísérleti gyógyszer vagy kezelés, ami segíthet? – kapaszkodott bele a tudományba. – Majdnem naponta vannak hírek újabb és újabb rákellenes gyógyszerről.

Az orvos gondolkozott, de közben folyamatosan a fejét ingatta. Egyszer csak abba hagyta, és hosszú másodpercekig csak meredt maga elé. Nicole úgy érezte, még a szívverése is megállt, olyan feszülten figyelt, mi juthatott az orvos eszébe. Mikor újra elkezdte ingatni a fejét, Nicole úgy érezte, egy hatalmas lyukba zuhan.

– Van egy kísérleti kezelés – mondta végül a férfi. – Jó eredményeket produkál még ilyen előrehaladott állapotú betegek esetében is. De még csak a második fázisnál tart a klinikai vizsgálat, és évek kellenek, míg engedélyezik a kezelést. Attól tartok, az édesanyjának nincs annyi ideje – ezt már úgy mondta, hogy egyenesen Nicole szemébe nézett, majd kissé lehajtotta a fejét.

Nicole úgy érezte, minden lebegő szalmaszálat meg kell ragadni.

– És nem lehet jelentkezni a kísérletre? – kérdezte reménykedve, miközben önkéntelenül is megfogta az orvos karját. Mikor ezt észrevette, túl hirtelen húzta vissza a kezét, amitől még jobban szégyellte magát. Az orvosnak ez vagy fel sem tűnt, vagy nem akart rá reagálni. Ehelyett újra elkezdte ingatni a fejét.

– Sajnálom, de már nem vesznek fel új betegeket.

Nicole ezt nem értette.

– Miért nem? Ez segíthet anyán, nem? Megmenthetné az életét.

– Ilyent nem lehet biztosan kijelenteni, különösen egy kísérleti gyógyszer esetén – szünetet tartott -, de van rá az esély.

Belekezdett egy hosszú és kimerítő magyarázatba a gyógyszerkísérletekről. Nicole a tudatának egy részével felfogta a szavak jelentését, de a nagyobbik része továbbra sem volt hajlandó felfogni, hogy van egy kezelés, ami megmentheti édesanyja életét, de nem kaphatja meg valamilyen hülye protokollok miatt.

– Bár öt évvel később lennénk – fejezte be végül az orvos. – Akkor már valószínűleg kezdhetnénk is a kezelést.

Nicole-nak ettől bevillant valami. Egy pillanat alatt megszületett a terv, mintha mindig is ezen gondolkozott volna.

Mikor elmesélte az orvosnak, az csak folyamatosan ingatta a fejét. Mikor Nicole befejezte a magyarázatot, az orvos megfogta a vállát.

– Ez nagyon kockázatos – mondta. – Egyáltalán nem biztos, hogy jóváhagyják a kezelést, vagy hogy öt év múlva már alkalmazható lesz. És az sem biztos, hogy az édesanyjánál működik.

– De Ön szerint ez az egyetlen esélye?

– Igen – felelte az orvos, és újra elkezdte ingatni a fejét.

*

Greg fogta a reggeliző tálcát, és bevitte a feleségének. A tálca lábait kihajtva az ágyra tette, oda, ahol a nő lábai lennének. A nő mosolygott, mikor meglátta, és azonnal nekiállt az evésnek. Greg leült vele szemben, és segített neki.

– Nem is tudom, mit csinálnék nélküled – mondta Lilian, a felesége, miközben a kávéját kortyolgatta.

– Én sem tudom, mit csináltam volna nélküled, ha ez rosszabbul alakul – simogatta meg finoman Greg a nő lábcsonkjait.

– Ma mikor akarsz tanulni? – kérdezte Lilian.

– Kettőtől négyig, ha neked is jó.

– Az összesen négy óra. Az elég lesz?

– Szerintem igen – válaszolta Greg. Mióta az autóbaleset óta egyedüli kereső lett, esti szakra járt, hogy idővel jobban fizető állása is lehessen, lehetőleg olyan, amit otthon is végezhet, és napközben sem marad magára a felesége. Két óra a saját idejéből, és két óra a feleségéből. – Biztos nem bánod, hogy elvesztesz két órát?

– Pontosan mit is veszítek? – kérdezte a felesége, miközben végigmutatott az ágyon.

Pár perccel két óra előtt, Greg fogta a két idő-órát, és az egyiket odaadta a feleségének, a másikat ő vette fel. Mindkettőt beállította pontosan 14:00-ra, majd vártak. Egy perccel az idő előtt mindkettejük órája megrezdült. Greg felállt, megcsókolta a feleségét, és elindult kifelé.

– Egy pillanat és találkozunk – mosolygott.

– Nekem egy pillanat, neked négy óra – nevetett a felesége.

Megrezdült az óra, és a nő eltűnt. Greg lement a földszinti dolgozószobájába, elővette a könyveit, és elkezdett tanulni a jövő heti vizsgáira. Pontosan 14:05-kor megszólalt a csengő, de nem törődött vele, folytatta a magolást. Két órával és három tantárggyal később automatikusan elkezdte elpakolni a könyveit, de rájött, hogy fölösleges. Pontosan 16:00-kor egy villanás, és újra a hálószobában találta magát. Az óra ismét délután kettőt mutatott. Újra lement a földszintre, és várt. 14:05-kor megszólalt a csengő, és odasietett az ajtóhoz. Kinyitotta, és Olivia, a kolléganője állt az ajtóban.

– Mennyi időnk van? – kérdezte a nő suttogva.

– Majdnem két óránk – válaszolta a Greg, és megcsókolta. – Nem kell suttognod, nincs itt.

Másfél órával később a vendégágyban összebújva Greg érezte, hogy a nő nemsokára újra előhozza a szokásos témát. Nem is kellett csalódnia.

– Nem étem, miért nem hagyod el – mondta Olivia. – Olyan jól meglennénk csak mi ketten. Rá meg tudnak vigyázni a rokonai.

Greg kibontotta magát a nő karjaiból, felkönyökölt, és egyenesen a nő szemébe nézett.

– Szeretem a feleségem, soha nem fogom elhagyni – mondta nyersen. – Ez csak a testi szükségletekről szól, semmi másról. Ezt már az elején tisztáztuk. Ha nem tetszik, kereshetek mást.

Tudta, hogy szavai fájnak a nőnek, de szándékosan volt kemény. Nem akarta, hogy fölöslegesen áltassa magát. Olivián nem látszott, hogy megsértődött volna, és Greg tudta, hogy előbb-utóbb majd újra felhozza ezt a témát.

Négy óra előtt pár perccel már újra egyedül volt a házban. Felsietett a hálószobába, majd pontosan 16:00-kor megjelent az ágyban a felesége.

– Hogy ment? – kérdezte a nő.

– Nagyon jól – válaszolta Greg, és részletesen beszámolt, melyik tantárgyakat vette át.

*

Nicole édesanyja felült a kórházi ágyában, és értetlenül nézett a lányára.

– Nem értem. Hogyan is működik ez az idővel? – kérdezte.

Nicole számított erre. Ő sem igazán értette, de igyekezett tudásához képest mindent elmagyarázni.

– Van egy szolgáltatás. Ha mondjuk van egy fölösleges szabad órád, de nekem jól jönne plusz egy óra mondjuk a tanuláshoz, te odaadhatod nekem azt az órát. Neked kiesik az az óra, én meg kétszer élem át ugyanazt az időszakot. Eddig érted?

– Mondjuk, hogy igen – mondta az anyja, de a nézése nem tűnt túl bíztatónak. – És ez hogy segít a kezeléshez?

– Az orvos szerint öt év múlva már biztosan meg lesz a kezelés. Te kölcsönadod nekem azt az öt évet. Egyszerűen eltűnsz, így a rák sem győz le, majd mikor újra megjelensz, megkaphatod a kezelést, és meggyógyulsz.

Nicole édesanyja elgondolkodott, majd csak ingatta a fejét.

– Ez a terv több sebből is vérzik – mondta. – Nem biztos, hogy a kezelés segít rajtam, de ami a legfontosabb, ha jól értem, te kétszer éled át az öt évet. 23 éves vagy. Ez az életed legfontosabb időszaka.

Nicole is már sokszor gondolkozott ezen, mióta először felmerült benne az ötlet. Az édesanyjának is csak azt tudta válaszolni, amire önmaga is jutott.

– Ez az egyetlen esélyed, anya. – Meg különben is – folytatta egy kis szünet után – a második öt évben korrigálhatom az első kör hibáit – nevetett kissé erőltetetten.

*

Larry büszke volt a tervére. Egyszerű volt, és szerinte pont ez volt benne a zseniális. Igazi bűnöző géniusznak érezte magát. Billel, a társával többször is végigmentek minden egyes lépésen, és nem találtak benne hibát. Nem is értették, másnak miért nem jutott eszébe ez a módszer. Vagy lehet, olyan jól sikerült, hogy sosem derült ki, hogyan csinálták – jegyezte meg egyszer Bill. A sok elmélkedés végén már ott jártak, hol tudnak még lecsapni, ha ez a balhé sikerül. Mi az, hogy ha, amikor!

Larry látogatóként bement a FENICY Galéria ékszer kiállítására. Meghúzódott egy sarokban, és az előre beállított ütemezés szerint pontosan 15:00-kor kölcsönadott nyolc órát Billnek. Az egész Larry számára csak egy villanás volt, és máris újra megjelent ugyanabban a sarokban, csak már 23:00 volt. Sehol egy látogató, sehol egy őr. Egyenesen elindult az egyik gyémánt nyaklánc felé, amit egy üveg vitrinben tartottak. A mozgásérzékelő azonnal észrevette, és megszólalt a riasztó, de Larry nem zavartatta magát. Kivette a táskájából a kalapácsát, és néhány jól irányzott ütéssel összetörte a vitrint, és zsebre vágta a nyakláncot. Visszasietett a sarokba, és várt. Pontosan 23:05-kor az ütemezés szerint Bill kölcsönvett Larrytől egy hetet, és a férfi megint eltűnt.

Azzal számoltak, hogy egy hét alatt lecsillapodnak annyira a kedélyek, hogy újra megnyitják a kiállítást, így az újra megjelenő Larry egyszerűen kisétál, mint egy egyszerű látogató. Bill meg szórakozással és ivással tölti a plusz egy hetet, amit ezzel nyert.

Mikor Larry újra megjelent, egy mosoly indult volna meg az arcán, de még az első arcizmait sem tudta összehúzni, máris elhalt: egy csapat rendőr fogadta.

Megbilincselt kézzel csak annyit tudott kérdezni:

– Hogyan?

– Azt hitte, a szolgáltató nem vezet nyilvántartást, hogy mikor kik és hol használják az idő ugrásokat? Elég volt lekérdezni, hogy a teremben ki használta a szolgáltatást, és mikor és hol fog előbukkanni – mosolygott a nyomozó, és intett az egyik járőrnek, hogy elvezetheti.

*

Nicole alig várta, hogy délután öt legyen, és elindulhasson haza. Végre eljött a nagy nap, amire már hónapok óta várt: randi Brandonnal, a jóképű kollégájával. Már akkor felfigyelt rá, mikor egy évvel korábban a céghez került, miután befejezte az egyetemet. Két év telt el, mióta édesanyja hibernálódott, ahogy ő nevezte, de eddig semmi olyasmi nem történt, amit másként csinált volna a következő öt éves időszakban.

Már készülődött, mikor odalépett hozzá Peter, egy másik kollégája, akit még az egyetemről ismert.

– Nicole – kezdte, és a lánynak feltűnt, hogy egyik kezével simogatja a másik kézfejét, ami nála az idegesség jele volt. Többször látta már ilyennek a nagyobb vizsgák vagy prezentációk előtt. – Ha esetleg van kedved, este elmehetnénk meginni egy kávét.

Nicole először nem értette, miért ilyen ideges Peter. Gyakran eljártak kávézni, hol a többi kollégával, hol csak kettesben. Aztán leesett: Peter randira hívta. Sejtette, hogy lehetnek ilyen szándékai a fiúnak, de nem gondolta, hogy egyszer tényleg el is hívná. Ő inkább barátként gondol rá, meg amúgy sem egy Brandon.

– Sajnálom, de este randim lesz Brandonnal – mondta olyan lazán, ahogy tudta. Nem akarta, hogy a Peter rájöjjön, tudja, hogy randira akarta hívni. Meg akarta adni neki adni a lehetőséget, hogy emelt fővel távozhasson.

Brandonnal a randi csodálatos volt. A férfi tökéletes volt, és Nicole nagyon régen érezte magát ilyen jól. Számára olyan volt, mintha a szőke herceg jelent volna meg fehér lovon, ami majdnem igaz is volt, mivel a szőke Brandon egy fehér BMW-vel ment el érte.

Elkezdtek járni, és néhány hónappal később Nicole már oda is költözött a férfi lakásába. Minden a lehető legjobban alakult, csupán néhányszor veszekedtek, de akkor is inkább Nicole számlájára lehetett írni a dolgot. Ilyenkor Brandon nagyon ideges lett a lányra, de utána gyorsan megnyugodott, és ajándékokkal halmozta el.

Olyan jól alakultak a dolgok, hogy Nicole-nak komoly lelkiismeret furdalása volt, hogy még nem mondta meg neki az öt évet, de még nem merte ezt meglépni.

Az igazi problémák a házasság után kezdődtek. Brandon egyre könnyebben lett ideges, már az apróságok miatt is. Nicole azon vette észre magát hogy szorongva várja, hogy a férje haza érjen, és a férfi mit talál, ami miatt megint leüvöltheti a fejét. Egyre rövidebbek lettek a nyugodt periódusok, és Brandon egyre ritkábban látta be, ha hibázott.

Ám a legrosszabb a gyerekkérdés volt. Nicole nagyon szeretett volna már egy kis apróságot, de Brandon kerek perec kijelentette, hogy jól meg vannak ketten is, neki nem kell gyerek. Hiába fogadkozott Nicole, hogy majd ő minden teendőt magára vállal, de a férfi hajthatatlan volt.

Nicole barátnői nem értették, miért nem hagyja ott azt a szemetet. Erre önmagának sem tudott őszintén válaszolni. Még mindig reménykedett, hogy a régi, kedves, őt mindennel elhalmozó Brandon valahol még meg van, és fél bevallani magának, hogy az csak egy álca volt, és sosem létezett az a férfi, akibe beleszeretett.

A fordulópont néhány nappal az öt év letelte előtt jött el. Terhes lett. Nem érette, hogyan lehet, hiszen mindig védekeztek. Mikor az öröme legyőzte a szorongását, és néhány nappal később elmesélte Brandonnak, a férfi a szokásosnál is jobban kiakadt. Azzal vádolta a lányt, hogy valahogy babrált az óvszerekkel, hiszen mindig is gyereket akart. Nicole hiába védekezett, könyörgött, egyre csak rosszabb lett. A férfi hamar eljutott odáig, hogy azzal vádolja, megcsalta, és nem is tőle terhes. Ezt is hiába tagadta.

Az első ütést azért kapta, hogy hagyja abba a sírást. A másodikat azért, mert ettől még jobban elkezdett sírni. Brandon a fejéhez kapott, körbe-körbe járkált, és azt hajtogatta, hogy ő nem ilyen, nem ilyen. Bocsánatot kért Nicoltól, de mikor meg akarta ölelni, és a lány ösztönösen a méhéhez kapott, elszabadult a pokol.

Nicole később sem tudta felidézni, mi történhetett. A kórházban tért magához, ahol egy orvos közölte vele, hogy eltört két bordája, a keze, az orra, és … elvetélt. 

Nem tudta, mi legyen. Csak sírt és sírt és sírt. Addig sírt, míg a könnyei tartottak. Ezután csak összekuporodva feküdt az ágyon, és senkivel sem akart beszélni. Mikor újra képes volt rá, újra sírt. Ezt ismételte napokon keresztül, míg egy villanás, és újra az édesanyja kórházi szobájában találta magát.

Egy darabig fel sem fogta mit történt, majd rájött, hogy elkezdődött az öt év második köre. Eszébe jutott, mit mondott édesanyjának öt évvel – pontosabban néhány órával – ezelőtt az hibák kijavításáról, és rájött, nem csak édesanyja kapott még egy esélyt az életre.

*

Dr. Lane, a pszichológia tanszék professzora végignézett az előtte felsorakozott elsőéveseken. Egyesek szemében látta az értelem szikráját, míg a legtöbben csak üresen bámultak maguk elé. Szerencsére nem az eszük, csak az idejük kellett. Oldalra nézett, a kollégái felé, akik bizonytalanul néztek vissza, így nyelt egyet, és elhatározta, biztos, ami biztos még egyszer mindent elmagyaráz.

– Csak hogy biztosan mindenki megértse – kezdte, miközben igyekezett nem ránézni a zöld pólós diákra, akiről az arckifejezése alapján sejtette, hogy nem a legélesebb a társaságban -, a kísérlet célja, hogy megállapítsuk, a 9 hónapos babák másként reagálnak-e a játékokra a színük alapján. Először fehér, majd sárga, zöld, piros, végül sötétkék színben kapják meg ugyanazt a csörgőt, és a kísérlet során mérjük, hogy meddig koncentrálnak a tárgyra. A pontosabb eredményért párhuzamosan három babával végezzük el a teszteket külön helyiségekben. Hogy az eredményeket ne befolyásolja az, hogy a babák minden teszt során ugyanolyan, csak másik színű csörgővel találkoznak, ezért a kísérletet időismétlésekkel hajtjuk végre, azaz az alanyok ugyanazon órát fogják újra és újra átélni, miközben minden órában másik színű csörgőt kapnak. Itt jönnek Önök a képbe, mert ehhez babánként plusz négy-négy ember idejére van szükségünk a saját időnkön kívül. Ezért fejenként két kreditet kapnak. Van még kérdés? – kérdezte, miközben tudta a választ. Ahogy sejtette, egy kéz sem emelkedett a magasba. Bár minden ilyen jól megjósolható lenne, gondolta.

Mindenkinek kiosztották az előre beállított idő-órákat, majd elkezdték a kísérletet, az első alkalommal a saját idejükkel.

Dr. Lane intett az egyik anyukának, majd átadta neki a fehér csörgőt. Az anyuka bement egy szobába, ahol a földön mindenfelé különböző játékok voltak szétszórva. Letette a szőnyegre gyermekét, és a megbeszéltek szerint tőle fél méterrel letette a csörgőt. Mindezt Dr. Lane egy kamerán keresztül figyelte. Vele párhuzamosan másik két helyiségben ugyanez történt, csak más-más babákkal. A csörgő alig érte a szőnyeget, a baba azonnal nekiiramodott, és szájába kapta a kis műanyag darabot. Néhány perc rágás után félredobta, és elindult egy másik játék felé. Dr. Lane memorizálta az eltelt időt, és hogy melyik játék felé indult el a csecsemő. Még majdnem egy órán keresztül figyelte a babát, de mivel a későbbiek a kísérlet szempontjából relevánsak voltak, igyekezett minél jobban memorizálni az eredményeket. Az óra végén egy villanás, és újra megjelent mellette az anyuka, karján a babával. Ezúttal a sárga csörgőt adta át a nőnek, majd figyelte a gyermek reakcióit.

Újabb és újabb villanások, újabb és újabb csörgők, míg végül az öt óra leteltével végre lejegyezhette az eredményeket. Megkönnyebbült, hogy egy adatot sem felejtett el.

*

Nicole kivette a babakocsiból Olivert, a másfél éves kisfiát, és kézben bevitte az édesanyja kórházi szobájába, miközben Peter, a férje segített neki az ajtónál.

Számításaik szerint pár perc múlva letelik az öt év, és édesanyja megjelenik az ágyon. Már mindent előkészítettek az első kezelésre. Az orvos kint várakozott, hogy minél előbb megkezdhessék. Igaza lett, egy évvel ezelőtt engedélyezték az új eljárást. Az orvos bizakodó volt, de folyamatosan igyekezett hűteni a túlzott reményt a rák előrehaladott állapota miatt.

Nicole hosszú utat tett meg idáig. Az előző körnek – az előző életének, ahogy ő hívta – az időugrás miatt testi nyoma nem maradt, de a lelki sérülésből nagyon nehezen épült fel. Testileg újra 23 éves volt, de egy 28 éves, sérült nő lelkével. Újra az egyetemre járt, ami nagyon sokat segített neki az elején. A tanulás az első körben sem volt túl megerőltető, és a második körben sokkal többre emlékezett, mint remélte. A kisebb felelősség és a könnyed légkör segített begyógyítani lelke sebeit. Peter segített neki sokat, bár a fiú ezt nem tudta. Mikor az új kör második évében újra találkoztak, Nicole sokkal közvetlenebbül bánt vele, mint előző életében. Akkor is jóban voltak, de a lány mindig tartott egy minimális távolságot. Akkor is érezte, hogy a fiú vonzódik hozzá, de őt a Brandon féle srácok érdekelték, és az első körben az egyetem alatt is inkább velük törődött. A második kör alatt, tapasztaltabb fejjel inkább kerülte őket, és eleinte ő sem vette észre, mennyire közel került Peterhez. Talán ennek is köszönhető, hogy a fiú az előző életével ellentétben már az egyetem alatt összeszedte a bátorságát, és elhívta randizni. Nicole most belement, és azóta is együtt voltak. Brandonnal nem találkozott. Messziről elkerülte azt a céget, ahol dolgozott. Már terhes volt, mikor a hírekben látta viszont, mert halálra verte a feleségét. Sajnálta a lányt, hogy nem mentette meg valahogy, de már a második élete elején elhatározta, hogy nem üldözi az első kör szellemeit.

Peternek csak akkor merte elmondani az igazságot, mikor már házasok voltak. Mindent elmesélt, a legapróbb részletekig. A férfi sokkal jobban fogadta, mint várta. Megölelte, és csak annyi mondott, hogy örül, hogy végül őt választotta.

Minden hang nélkül jelent meg az édesanyja. Arra nézett, amerre öt évvel ezelőtt, számára egy pillanattal korábban Nicole állt. Először zavartan pislogott, majd az ajtó felé fordult, és elkezdett mosolyogni.

– Bemutatom az unokád – lépett hozzá Nicole. – És ő itt Peter – mutatott a férjére, aki még mindig az ajtóban állt.

Csak néhány percet tudtak beszélni, mielőtt bejött az orvos, hogy elkezdjék a kezelést. Édesanyja láthatóan nehezen dolgozta fel a sok változást.

– Lesz még bőven időd felvenni a vonalat – búcsúzott el Nicole az édesanyjától. A vállán megérezze Peter kezét. Hátra fordult, és megcsókolta. Szavak nélkül is tudta, hogy ugyanarra gondolnak: vajon sikerül-e a kezelés.

*

John még egyszer ellenőrizte a fegyverét, és belépett a bankba. Azonnal a levegőbe lőtt, és mindenkit a földre kényszerített. Látta, ahogy az egyik alkalmazott megnyomja a pult alatt a néma riasztó gombját. Pár percen belül a helyszínre érkeznek a rendőrök, de nem gyorsított, ráért. Kényelmesen odasétált az alkalmazotthoz, aki ettől falfehér lett. John ettől majdnem elmosolyodott, de erőt vett magán, és továbbra is mogorván nézett, ahogy egy rablóhoz illik. Udvariasan arra kérte, ürítse ki a pénztárt, és átadta neki a magával hozott vászontáskát. Észrevette a megkönnyebbülést a bankos arcán, mikor azt gondolhatta, nem bukott le riasztó bekapcsolásával.

Még három másik pénztárt is kiürített, majd lassan elindult a kijárat felé. A távolból már egyre erősödő szirénák hangja szűrődött be. Beült a bank előtt a járdán leparkolt autójába, beindította, és csak várt. Mikor az első rendőrautó befordult a bank előtt futó sugárútra, hatalmas gázzal kilőtt, és füstölgő gumikkal elindult a rendőrök felé. A rendőrök nagyon meglepődhettek, mert először meg sem próbálták elzárni az útját, csak kikerülték. A többi autós jobbra-balra félrehúzódva próbált kimaradni az eseményekből.

Mikor az első rendőr üldözőbe vette, John még jobban felgyorsított, és egyenesen az autópálya felé vette az irányt. Egy igazi autós üldözést is ki akart próbálni.

Három órával, és egy kilőtt kerékkel később már a felborult autója mellett feküdt a földön hátrabilincselt kezekkel. Mikor az egyik rendőr meg akarta kérdezni, miért tette, csak röhögött és röhögött.

– Maga nem akarná kipróbálni, milyen bankot rabolni? – kérdezte, és hagyta, hogy felemeljék, és betuszkolják az egyik rendőrautó hátsó ülésére.

Egy villanás, és újra a haverja, Ryan lakásán találta magát, ahonnét reggel elindult a bankba. Leült, és pár percig végiggondolta, mi történt vele. Érezte, ahogy az emlékektől az adrenalin újra elönti a vérét. Mikor látta, már milyen késő van, az eufóriától még mindig vigyorogva elindult a könyvelő irodába, ahol dolgozott. Tudta, hogy egész nap ezen fog járni az esze, és remélte, hogy ez a fantasztikus érzés nagyon sokáig ki fog tartani. Néha az is eszébe jutott, Ryan vajon felül tudja-e múlni az ő napját, mikor neki jön el az ideje, hogy egy napig azt csináljon, amit csak akar.

*

Nicole kedvtelenül öltözött a szobájában. Nem szerette a fekete ruhát. Számára gyerekkora óta ez a szín csak a gyászt jelentette, mióta részt vett a kedvenc nagymamája temetésén. Azt nem is értette, mások miért járnak feketében csak úgy, az utcán. Most, ennyi évvel a nagyszülei temetése után édesanyját is elkísérheti utolsó útjára. Csatlakozhat a férjéhez az örök nyugalomban. Nicole nem ismerte édesapját, nem sokkal a születése előtt halt meg egy balesetben. Ennek már több, mint hatvan éve. Vajon mit mondanak egymásnak ennyi idő után, ha fent találkoznak? – mosolygott magában Nicole.

Peter jött be, és közölte, ha kész van, indulhatnak. Oliver, az idősebb fiúk is megérkezett a gyerekeivel. Nicole megnézte magát a tükörben. A ruházata kész volt, de a lelke nem. Túl korán ment el az édesanyja.

Kapcsolódó: Az eladott idő