(kb. 6 könyvoldal, 9 perc olvasási idő)

Fred hatalmasat nyújtózott. Lábai majdnem lelógtak a kis teraszról, ahová Billel ültek ki még három órával korábban. Kiitta az utolsó korty sört is, majd könnyed mozdulattal összegyűrte, és a lassan alumínium heggyé növekvő dobozhalom tetejére próbálta dobni. Nem sikerült, fél méterrel mellé talált. Vizenyős tekintetét a haverjára fordította, majd mindketten elkezdtek éktelenül röhögni. Már szinte röhögőgörcsöt kaptak. A nevetésnek a Fredből kitörő orkán erejű böfögés vetett véget.

Pár percig még kapkodták a levegőt, majd Bill olyan komoly tekintettel nézett Fredre, hogy a férfiből a jókedv utolsó maradéka is elszállt.

– Nagyon nem jó ötlet – mondta Bill – folytatva a két sörrel korábban megszakadt beszélgetésüket.

– Miért? – csodálkozott Fred. – Te is eladod az időd a munkáddal, nem?

– Az más. Bemegyek, ledolgozom, amit kell és szabad vagyok. Nem egyszerre adom el, hanem apránként. Egyszer te is kipróbálhatnád. Ha nem tudod visszafizetni a hitelt, elvesznek tőled három évet. Az nagyon sok, Fred.

– Miért? Gyerekként is ezt csináltuk, nem?

– Akkor rengeteg időnk volt, és különben is, csak heti néhány órát adtunk el.

– Nekem most is rengeteg időm van. Az a három év sem hiányozna. Meg amúgy is, úgysem élném meg, mire vissza kellene fizetnem a hitelt, a pénzre meg most van szükségem. Én nem akarok olyan rabszolga lenni, mint te – mondta, és kinyitott egy újabb dobozt.

*

Oliver átvette a kis csomagot a futártól, majd rögtön ki is bontotta. Henry, a szobatársa kíváncsian nézte, mi történik. Ő még nem próbálta ki az idő eladást. Előfordult, hogy nagyobb vizsgák előtt vett egy kis időt, hogy több ideje legyen felkészülni, de a saját idejének eladásával fenntartásai voltak, pedig a pénz neki is jól jött volna. A csomagban egy kis, karórára emlékeztető eszköz volt. Oliver rutinosan felcsatolta, és beállította. Látszott, hogy nem először fogja használni.

– Mikorra kell beállítanod? – kérdezte Henry.

– Este nyolckor kezdődik, és két órán keresztül fog tartani – felelte Oliver, majd visszaült az analízis könyv elé.

– És milyen?

– Mármint milyen érzés? Semmilyen. Egy villanás, és kész. Fel se tűnik.

– És megéri?

– Hogy a fenébe ne érné meg? – csodálkozott Oliver. – A pénzért, amit ezért a két óráért kapok, már majdnem meg tudom venni a Black Rose koncertjegyet. Jövő héten lesz még egy kör, azzal együtt már elég lesz a pénz.
Öt perccel nyolc előtt megrezdült Oliver csuklóján az eszköz. Abbahagyta a videojátékot, amit éppen játszott, majd lefeküdt az ágyára. Henry nem szólalt meg, csak érdeklődve figyelte, mi történik. Egy perccel nyolc előtt ismét megrezdült az eszköz, majd tíz másodpercenként egyre határozottabban megismételte. Pontosan nyolckor csippant egyet, majd Oliver egyszerűen eltűnt. Két órával később újra megjelent az ágyában. Mindez olyan halkan történt, hogy az időközben elaludt Henry meg sem rezzent.

*

Bill azt a hatalmas vadiúj tévét bámulta, amit Fred nemrég vásárolt.

– Ezért tényleg megérte felvenni azt az óriási hitelt? – kérdezte a fejét rázva.

– Nem csak ezt vettem belőle – válaszolta Fred, és vigyorogva kinyitotta az egyik konyhaszekrény ajtaját. Tele volt márkásabbnál márkásabb italokkal. – És ha jól beosztom az pénzt, még pár évig megélek belőle.

– És aztán? Mi lesz, ha elfogy?

– Semmi. Megkapják a három évet, én meg újra felveszem a hitelt. Ezt akár a végtelenségig is folytathatom. Vagy ameddig a májam bírja – nevetett, miközben megütötte a jobb oldalát, ahol a szervét sejtette.

*

Kivágódott a hatalmas villa ajtaja, és egy srác rohant ki. Megcélozta az első bokrot, és átadta neki a gyomra tartalmát. A bokor ezt már megszokta. Mikor végzett, és megtörölte a száját, csak akkor vette észre, hogy a szomszéd hely is foglalt.

– Neked ez hányadik idő-köröd? – kérdezte félig kómásan az ott térdeplő sráctól. – Nekem ez a második. Még kettőt befizettem, de nem tudom, hogy menni fog-e. Talán a következőt átalszom, hogy legyen elég energiám az utolsóra – nevetett. – Ez a buli állati.

A másik az ingujjába törölte a száját, majd elnyomott egy újabb hányingert.

– Nekem az első és az egyetlen. Nincs pénzem ennyi időt megvenni – válaszolta.

– Akkor rossz buliba jöttél – mondta, és megnézte az óráját, hogy mennyi ideje van még a következő ugrásig. Itt szinte mindenki legalább két-három kört lenyom. Ez az egész lényege.

– Mi értelme ennyi pénzt elszórni, ha úgy sem bírod?

– Ez az év bulija. Simán megér néhány tízezret, hogy többször is átélje az ember – válaszolta, és közelebb hajolt. – Úgyis apám fizeti – nevetett, majd visszament a villába.

*

Nora döbbenten hallgatta végig Fredet. Nem tudta, az sokkolta-e jobban, hogy a férfi ezt megtette, vagy hogy az elmúlt két évben, mióta együtt vannak, egyszer sem említette.

– Miért nem mondtad el, hogy ekkora adósságban úszol? Már vagy fél éve együtt élünk.

– Már régebben is el akartam mondani, de sose mertem. Azt hittem, hogy elhagysz.

– És gondoltad, most hogy terhes vagyok, már nem hagynálak el? – szeme olyan szikrákat hányt, hogy ha Fred szalmából lett volna, lángra kap.

– Igen, megfordult a fejemben – válaszolta Fred, és bűnbánóan lehajtotta a fejét. Nem színészkedés volt, tényleg bántotta a dolog. A lelkiismeretfurdalástól, hogy miközben tervezgetik a közös jövőjüket, eltitkolja, hogy három évre egyszerűen el fog tűnni, többször is megkísértette az alkohol. Eddig sikeresen ellenállt, de egy szakítást nem bírna ki. Mióta találkozott Norával, újra lett értelme az életének. Ezt nem akarta elveszíteni.

– És most ezt hogy oldjuk meg? Nincs ennyi pénzünk, főleg nem ilyen rövid idő alatt.

– Sehogy. Vállalnom kell a hibám következményeit.

– Neked? – vonta kérdőre Nora szinte már kiabálva. – Neked egyetlen pillanat lesz az egész, én meg itt maradok egyedül egy újszülöttel.

Fred erre nem tudott mit mondani. Csak álltak egymással szemben a félig kész gyerekszobában.

– Végülis, ez olyan, mintha börtönbe kerülnél. – mondta Nora lenyugodva. – Ebben van már némi tapasztalatom az apám miatt. Legalább fejezzük be, amit lehet – mutatott körbe.

*

Emma még egyszer ellenőrizte a számlaegyenlegét. A telefon kijelzője minduntalan visszatükrözte a kórház mennyezeti világítását, így alig látott valamit. Újra megnyitotta az idő-tőzsde alkalmazását. A vételi oldalon megadta, hogy kétszer egy órát szeretne vásárolni, azonnali teljesítéssel, majd egy szép nagy összeget írt a fizetség rovatba. Megnyomta a küldés gombot, és reménykedett, hogy két olyan ember is megkapja az értesítést a vételi szándékról, akik hajlandóak eladni egy-egy órájukat most azonnal. Egyet magának, egyet az édesanyjának.
Sietnie kellett. Az orvosok maximum egy órát jósoltak az édesanyjának, és még oly sok mindent szeretett volna mondani neki. Tíz éve nem beszéltek egymással. Bánta volna, ha úgy kell elbúcsúzniuk, hogy egy hülye veszekedés, és a hosszan kitartó gyerekes harag miatt az anyja nem tudja, miken ment keresztül, míg útját kereső fiatal felnőttből, maga is anya nem lett. Az unokáját már nem valószínű, hogy láthatja. Bár sietnek, a férje biztos nem ér ide időben. Nekik viszont, ha akadnak eladók, két órájuk is lesz.

Megrezzent a telefon, és örömmel teli megkönnyebbüléssel látta, hogy talált két embert. Megcsókolta a készüléket, majd rohant az automatához, hogy kibéreljen két karórát. Egyet anyjának, egyet saját magának. Az automatán meglátta a cég jelmondatát: „Hogy több idejük maradjon“. Ezt eddig mindig megmosolyogta, de most már mélységesen egyetértett vele.

Bement édesanyja szobájába, és felnézett a faliórára. 14:50 volt. Beállította az eszközöket 15:50-re, majd feladta az anyja vékony karjára. Kissé összerezzent, mikor az egyik orvosi műszer csippant egyet.
Megállás nélkül mesélt. Az édesanyja időnként belekérdezett, de leginkább csak hallgatta és mosolygott. Elmesélte, hogyan teltek a húszas évei, milyen volt az első állása, az első komoly kapcsolata, az első komoly szakítással. Elmesélte hányszor kellett újrakezdenie mindent, míg végül nem találkozott Christiannal. Annyira belemelegedett a mesélésbe, hogy észre sem vette, hogy az édesanyja elaludt. Mosolygott, és valamit motyogott álmában, de azt nem lehetett érteni. Emma csak fogta a kezét, és sírt. Könnyei anyja kezére hulltak. Egyszer csak érezte, ahogy a kéz elernyedt, és a szívmonitor elkezdett sípolni. Besétált egy ápolónő, kikapcsolta a gépet, és ráhúzta a takarót a testre. Kifelé menet rátette kezét Emma vállára, és elmormogott egy „Részvétem“-et. Az egész gépiesen zajlott. Emma továbbra is csak ott ült, és nem engedte el az immár halott kezet. Könnyei már a takaróra hullottak. Nem tudta meddig ülhetett ott, de mikor kifogyott minden könnyből felállt, megtörölte arcát, és elindult. Hogy pontosan merre, azt nem tudta.

Megrezdült az eszköz a karján, egy villanás, és újra a szobában találta magát. Ott állt édesanyja ágya mellett. Felnézett az órára, mely 14:50-et mutatott. Újra összerezzent, mikor az egyik műszer megcsippant.

– Azt hiszem, elaludtam – szólalt meg az édesanyja. – Mesélnél az unokámról?

*

Fred utoljára vette kezébe csecsemő kislányát. Legközelebb már óvodás nagylányként látja viszont. Megsimogatta az arcocskáját, és puszit nyomott a homlokára. Miután kijött a gyerekszobából, látta, hogy a felesége még mindig a könnyes arcát törölgette. A búcsú sokkal nehezebb volt, mint gondolta.

Felvette a karórát, és csak várt. Még volt tíz percük. Nem tudták, hogy mit csináljanak, így csak némán ültek egymás mellett. Megrezzent az óra, már csak öt percük maradt.

– Tudom – mondta Nora. – Én is nagyon szeretlek, és nagyon hiányozni fogsz.

Fred hálás volt a kitartásáért, és átkozta magát a korábbi önmagáért, ami ilyen helyzetbe sodorta őket.

Megrezdült az óra, már csak egy percük marad. Fred megfogta a felesége kezét, és csak a szemét nézte. Szinte elveszett benne. A rezgésekkel számolta, hogy még mennyi idejük maradt. Az utolsó rezgés után, mikor már csak tíz másodperc volt hátra, felállt, és a szoba közepére ment.

Megcsippant az óra, és jött egy villanás.

Mikor kinyitotta a szemét, a szoba egyszerre tűnt ismerősnek és ismeretlennek. A bútorok és a szőnyeg ugyanaz volt, de minden tele volt játékkal és gyerekrajzzal. A szobában kellemes sütemény illat terjedt.

– Apu? – szólalt meg egy vékony hang a háta mögül. Fred megfordult, és egy kislány állt vele szemben. Egy rajzot tartott a kezében, rajta egy családdal: kislány, anya, és apa. Az apa körvonalai pontokkal voltak megrajzolva. Nora ott állt a kislány mögött. Lehajolt, és ujját végighúzta az apa körvonalain.

– Most már összekötheted a pontokat – mondta.