(kb. 6 könyvoldal, 9 perc olvasási idő)

A kis komp magányosan lebegett az űrben. A legközelebbi apró szikla is több millió kilométerre rótta magányos köreit a központi csillag körül. Inzuth, a pilóta az ülésébe szíjazva alváshoz készült.

Biztos, ami biztos, ellenőrizte, hogy aktiválta-e a hang alapú riasztást, lekapcsolta a kabin világítását, a kijelzők fényerejét is minimumra állította, majd elindította kedvenc zenéjét. Az immár sötétté váló kabinban az ablakon kinézve láthatta a csillagokat. A fényük megnyugtatta, és segített elfeledtetni, hogy egy ilyen kis konzervdobozban kénytelen tölteni az idejét már harmadik napja. Csak a végtelen világűrt látta maga előtt. A központi csillag mélyvörös színnel ragyogta túl a háttércsillagokat, de ilyen távolságból közvetlenül belenézve sem bántotta a szemet. Automatikusan az őrködés tárgya, a térkapu irányába nézett, de ekkora távolságból nem láthatta a fényeit.

Magányos volt. A küldetés kezdete óta egyre jobban erősödött benne az érzés, hogy nincs helye a flottában. Úgy érezte, mindig is kilógott. Egyszerűen nem katona alapanyagból gyúrták, csupán az anyagi juttatások miatt jelentkezett. Nagyon szegény környéken nőtt fel, ahol csak a hadsereg és a bűnözés között lehetett választani. A sereget választotta, míg több barátja a másik útra tért rá. Ők már szinte mind halottak. Ha a toborzóirodák azzal kampányolnának, hogy még háború idején is biztonságosabb a katonaélet, mint bűnözni, biztos nem lenne létszámhiány.

Magányos volt. A társai nem szerették. Ez nem csak megérzés volt, hanem tény. Nem véletlenül őrá osztották az őrséget. A többiek most az Aviuson, a hajóján szórakoznak, míg ő itt rostokolhat a semmi közepén, hogy egy távoli eszközt bámuljon, amivel úgy sem történik semmi. A gyávasága miatt büntetik. Hivatalosan katonához nem méltó viselkedés. Már gyerekként is, ha történt valami, például két banda egymásnak esett az utcán, amíg a társai kíváncsian egyre közelebb húzódtak, ő inkább az ellenkező irányba menekült. Így nem volt meglepő, mikor az első éles bevetésén lefagyott. Rajtuk ütöttek, és ő csak a fedezéke mögött kuporgott és nyüszített. Csak azért nem vágták ki azonnal a seregből, mert senkit sem nélkülözhettek. Viszont onnantól ő kapta a legrosszabb és többnyire semmit sem számító feladatokat.

Magányos volt. Már harmadik napja volt ebbe a kis kompba száműzve, ami olyan apró volt, hogy még az ülésből sem tudott kiszállni. Egy nyamvadt kísérlet miatt. Még hogy holmi ritka csillagászati jelenség elég indok ahhoz, hogy a flotta egyik hajóját elküldjék tudósokat pesztrálni a háború kellős közepén. Ráadásul olyan érzékeny eszközöket használnak, hogy mindent le kellett kapcsolni a hajón, nehogy a rezgések megzavarják a műszereket. Még a reaktort is le kellett állítaniuk. Reaktor nélkül csak a tartalék energiát használhatják, az meg nem elég a megfigyelő műszerekhez, így valakinek figyelnie kell, hogy nem jön-e át egy ellenséges hajó a térkapun. És természetesen ki kapta ezt a dicső feladatot?

*

Észre sem vette, hogy elaludt, csak akkor tudatosult benne, mikor a vészjelzés sivítása kiverte szeméből az álmot. Nem tudta, álmodott-e egyáltalán. Csak valami homályos érzés maradt arról, hogy egyedül van. Gyorsan belépett a taktikai képernyőre, és próbálta felmérni a helyzetet. Csápjai olyan gyorsan nyomogatták a gombokat, hogy az ósdi fedélzeti számítógép alig tudta követni. Kikerekedett szemmel próbálta értelmezni az adatokat, melyek csak egyet jelenthettek: aktiválódott a kapu, és nemsokára egy hajó fog megjelenni. Ők nem vártak senkit sem, más nem tévedne ebbe a rég elhagyott rendszerbe, így csak az ellenség jöhet számításba.

Hosszú, idegőrlő percek teltek el, míg a hajó megjelent a térkapuban. Hatalmas, általa nem ismert típus volt, de a felépítése alapján egyértelműen az ellenség flottájába tartozott. Azonnal a központi csillag felé vette az irányt. Inzuth lefutatott egy pályaszámítást, és megdöbbent a sebességén. Kevesebb, mint hat óra alatt eljuthat innen az Aviusig. Ez sokkal gyorsabb volt, mint bármi, amit eddig látott. Hallottak pletykákat egy mindennél gyorsabb ellenséges hajóról, de eddig senki sem találkozott vele. Vagy senki sem tudott már jelenteni róla.

Dilemma elé került. Ilyen távolságból még biztosan nem észlelhették az Aviust, de ha elég közel érnek, még így, hibernált állapotban is megtalálják őket. Mit csináljon? A kommunikációt nem kapcsolták le, így értesíthetné a kapitányát. Ebben az esetben feléleszthetnék a hajót, és felvehetnék a harcot vagy megpróbálhatnának elmenekülni. Viszont a reaktor visszakapcsolásához minimum nyolc óra szükséges. Addigra bőven odaérnek. Esetleg a kis komppal megpróbálja elterelni a figyelmüket, ezzel időt hagyva a hajója felélesztéséhez.

Dehát miért is kockáztatná az életét? Értük? Meghúzhatja magát, megvárhatja, míg a végtér a csata – vagy inkább lövészgyakorlat -, majd mikor az ellenség elment, a térkapuval hazamehetne. Senki sem hibáztathatja. Nem ő tehet róla, hogy védtelenül hagyták a hajót, és soha nem látott sebességgel csapnak le rájuk. Az ő dolga, hogy szóljon, ha bármi történik. Ezt megteheti. Nem neki kell megoldani a helyzetet. Arra ott van a másik háromszáz katona, akik minden téren jobbak nála, és erre rendszeresen emlékeztetik is.

Elképzelte, ahogy rajtaütnek a mit sem sejtő társain. Látta, ahogy egymás után nyeli el őket a tűz. Nem érzett irántuk szánalmat. Már túl sokat ártottak neki. Bevillant egy emlék egy régi csatáról. Csapdába csalták őket, és egymás után hullottak az emberek. Ő csak a szerencsének köszönhette életét. A csata után látta, ahogy a parancsnokhelyettes beszélt az elesettek hozzátartozóival. Az egyikük édesanyjának emléke különösen beléégett. Először csak értetlenül nézett a nő, majd egyre inkább eltorzult az arca, ahogy felfogta, mi történt. Most háromszáz édesanya, feleség, gyerek fogja ugyanezt átélni. Őket sajnálta. Elképzelte, az ő szülei hogyan reagálnának a halálára, ha még élnének. Nem tetszett neki, de nem tehetett semmit sem. Ha meg is akarná menteni a hajót, akkor sem tudná.

A parancsnokhelyettes nem volt rossz ember. Nem ártott neki, csak levegőnek nézte, ahogy a legtöbben. Ha jobban belegondolt, csak néhányan bántak vele rosszul, de ez már nem számított. Most mindannyian meg fognak halni.

Újra eszébe jutott a korábbi csata. Akkor a harcok közben nagyon sok ártatlan civil meghalt. Tucatjával hullottak, csak mert rosszkor voltak rossz helyen. A tudósok is így fognak járni. Ők csak egy felrobbanó csillagot akartak tanulmányozni. Állítólag már több, mint tíz éve erre készültek, nem tehettek róla, hogy közben kirobbant egy galaktikus háború. Most ők is meg fognak halni.

Eközben ő, Inzuth életben marad. Hazamehet, elmondhatja, mi történt. Neki ismét szerencséje van, a többieknek nem. Ám ha jobban belegondol, mégsem a szerencsének köszönheti megmenekülését, hanem mert egyszer nagyon elszúrta. Azért nem hal meg most, mert rossz katona. Ez furcsa érzéssel töltötte el. Sosem akart jó katona lenni. Csak túl akart esni a tíz év szolgálaton, hogy aztán a kis járadékából szerényen meghúzza magát valahol. A többiek eközben mindent megtettek, hogy jól szolgáljanak. Ők most mind meghalnak, és semmit sem tehetnek ellene.

Ez bántotta az igazságérzetét. Nem érezte úgy, hogy az ő élete többet érne, mint az övék. Még azokénál sem, akik folyamatosan rosszul bántak vele. Már úgy érezte, megérdemelte. Kihasználta a szolgálat előnyeit, de ellinkesedte, ahol tudta. A többiek eközben szívüket-lelküket-életüket beleadták.

A képernyőn követte a távolodó hajót, és most már arra gondolt, bárcsak tehetne valamit. Mit tehetne? Csak egy ósdi kompja volt az ellenség legfejlettebb hajójával szemben. Még csak meg sem tudja karcolni a burkolatukat. Viszont – jutott eszébe -, nem legyőzni kell őket, hanem elég, ha leköti a figyelmüket elég ideig, míg a többiek elmenekülnek.

Gondolkozott pár percig, mérlegelte a lehetőségeket, majd megszületett a terv. Előkészített egy üzenetet a kapitányának, melyben részletezte a begyűjtött adatokat és a következtetéseit. A végén még hozzáfűzött egy mondatot: „Megpróbálok időt nyerni.“

Bekapcsolta a komp összes aktív érzékelőjét, és mindegyiket az ellenséges hajó felé irányította. Ha bejön a számítása, azonnal észre kell venniük, és azt gondolhatják, hogy kémkedik utánuk. Ezt biztosan nem hagyják annyiban. Feszülten figyelte a hajó útját, hogy sikerül-e a terve. A legkisebb sebesség ingadozásra is összeszorult a gyomra. Hosszú percek teltek el, de semmi. Már kezdte feladni a reményt, mikor észrevette, hogy hatalmas kört leírva a pozíciója felé veszik az irányt. Részben megkönnyebbült, hogy bekapták a csalit, de érezte, ahogy a szorítás egyre erősebb lesz. Most ő a célpont.

Elküldte az előkészített üzenetet, kiegészítve az imént begyűjtött adatokkal, majd elindította a terv második fázisát: rácsatlakozott a térkapu vezérlőjére, az elérhető célok közül kiválasztott egy néhány órányira lévő elhagyatott rendszert, és elindította a folyamatot. Ha a számítása bejön, oda is követni fogják. Számukra sokkal értékesebb elkapni egy potenciális kémet, mint holmi haldokló csillag körül járőrözni. Ha valahogyan tudomást is szereztek a hibernált hajóról, az nem akadályozhatja meg őket abban, hogy a kis kompját likvidálják, és kis kitérővel visszatérhetnek. Ezért is választott közeli célpontot. Ha túl messze kellene menniük, nem valószínű, hogy követnék. Azon biztos eltűnődnek, miért nem egy itteni saját bázisra menekül, de azt is hihetik, hogy az elhagyott rendszerben, ahova Inzuth most menni készül, van valamilyen bázis, esetleg egy nagyobb hajó. Ha igen –  amellett, hogy még mindig titokban marad a legújabb hajójuk – még ők tehetnek szert értékes információra. Nyilván addig szeretnék titkolni a legújabb fejlesztésű technológiájukat, ameddig csak tudják.

Belépett a térkapun, egy villanás, majd ki is bukkant a másik csillagrendszerben. Megnézte a fedélzeti órát. Míg neki csak egy pillanat volt, valójában három óráig tartott az utazás. Így, ha sikerül átcsalnia a hajót, ezzel a lépéssel oda-vissza hat órát nyert. Az már bőven elég. Rutinszerűen elindított egy általános keresést, hogy felmérje, mi van a kapu közvetlen közelében. Döbbenetére szinte azonnal jelzett a fedélzeti számítógép. Pontosan előtte volt az ellenséges hajó. Valahogy megelőzték a térutazás során. A hajó nagyon gyorsan közeledett, és a számítógép közölte, hogy élesítették a fegyverzetet.

– Ez lehetetlen – mondta ki hangosan. A döbbenettől pár pillanatra ledermedt. A vészjelzők visítottak, a hajó képe egyre nagyobb lett a kijelzőn, de semmit sem tehetett.

– Ez így nem lesz elég – fogalmazódott meg benne. Őt kilövik vagy elfogják és – ki tudja, milyen gyorsan – vissza is mehetnek az előző rendszerbe. Az egész hiábavaló volt. Meghúzhatta volna magát, de most vagy azonnal meghal, vagy elkapják, megkínozzák, majd aztán végeznek vele. Már mindenképp halott. Ez a gondolat ismeretlen nyugalommal töltötte el. Eszébe jutottak a társai – rajtuk még segíthet.

Aktiválta a kompján lévő egyetlen torpedót, megcélozta a kaput, és tüzelt.

– Kapu nélkül ők sem mehetnek vissza az Aviushoz.