(kb. 5 könyvoldal, 8 perc olvasási idő)

David a tárgyalóterem előtti folyósón állt. A bilincs már kezdte komolyan nyomni a csuklóját. Felnézett az előcsarnok közepét uraló hologramos órára. Egy szál még belefér – gondolta. Elővette a cigarettáját, bekapcsolta, és mélyeket szippantott a szipkán keresztül.

A teremajtó fölötti lámpa vörösről zöldre váltott, és elkezdtek beszállingózni az emberek. Nem sietett, ki akarta élvezni a cigaretta minden slukkját. Az őr türelmesen megvárta, de miután az eszköz visszakerült a zsebébe, a vezetőszár rántásával ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy ideje szembenéznie a valósággal.

A terem tömve volt, ahogy általában szokott. Szerették a bírósági drámákat, főleg, ha gyilkosságról volt szó. Mikor végigment a folyósón a vádlottak padja felé, automatikusan balra, az áldozat családjának fenntartott hely felé nézett, ahol Anthony, a – volt – társa családja ült. Sara a felesége, és Lily a lánya. A kislány kerek szemekkel nézett rá. Túl kicsi volt még, hogy felfogja, mi történik, nem értette, miért van David bácsi megbilincselve. Sara szánalommal kevert gyűlölettel nézett rá mikor észrevette és a szemével azt kérdezte: „Nem szégyelled magad?“. Nem. Számára csak önvédelem volt az egész.

A bíró pár perccel később érkezett. Miközben mindenki felállt, David ránézett az ügyvédjére, aki bíztatóan visszamosolygott. Tudta, hogy ez csak kamu, és védője a kezdetektől tisztában van vele, hogy veszett ügyet szolgál. Bár megpróbálták valódi önvédelemként beállítani a történteket, még ők sem hittek benne, hogy ezt bárki is beveszi.

A bíró jelzett a teremszolgának, aki ünnepélyesen bejelentette, hogy az ítélet megszületett. Elégedett moraj zúgott végig a termen a „Vádlott bűnös“ kijelentésre.

– Az ítélet: bűntudat általi halál – mondta ki a bíró, majd egy kis hatásszünet után belefogott az ítélet hosszú indoklásába.

David és az ügyvédje összenéztek. A hosszú órák alatt, míg a lehetséges kimeneteket találgatták, egyiküknek sem jutott eszébe ez az ítélet. Pontosabban egyszer valamelyikük megemlítette, de „ez teljesen ki van zárva“ indokkal gyorsan elvetették.

*

Két év telt el az ítélethirdetés óta, mire eljött a nagy nap. Már túl voltak számtalan sikertelen beadványon attól kezdve, hogy átminősítsék az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre, egészen a hagyományos kivégzés kérvényezéséig. Mindegyiket elutasították. Az ügyvéd szerint példát akartak statuálni a gyilkosságok növekvő száma miatt. Éltek volna száz évvel ezelőtt – érvelt az ügyvéd a kérelmek során. – Még hogy az átlag havi egy gyilkosság soknak számít.

Davidnek a börtönben volt ideje elgondolkodni a történteken. Nyilván nem érte meg az egész, hiszen ki szeretne néhány elsikkasztott tízmillióért az életével fizetni? Néha eszébe jutott Sara és Lily. Sajnálta őket. Főleg Lily-t, hogy apa nélkül kell felnőnie. Sara majd talál magának jobbat. Anthony-t egyáltalán nem sajnálta. Miért kellett beleütni az orrát olyanba, ami nem rá tartozott?

Az utolsó vacsorája szerény volt. Szinte akármit kérhetett volna, de megelégedett egy kis hamburgerrel, igaz a jobbik fajtából. Jól aludt, már régen megbékélt a sorsával. Csupán abban reménykedett, hogy gyorsan túl lesz rajta. Hajnalban ébresztették, hagyták, hogy saját tempójában készüljön el. Nem tudta pontosan mi vár rá, így egy kicsit izgatott is volt. Végülis nem volt túl eseménydús az elmúlt két éve.

Egy tiszta fehér ruhát kellett felvennie a szürke rabruha helyett. Miután végzett, átkísérték egy kis szobába, ahol a börtönpszichológus várta. Nem a szokásos kedves, nyitott hangulatot árasztotta magából, mint a foglalkozásaik alatt, most inkább rideg, tárgyilagos volt.

– Izgul doki? Önnek is ez az első kivégzése? – próbálta viccel oldani a feszültséget, mire eszébe jutott, hogy a pszichológus jópárszor megjegyezte, hogy viccelődéssel próbálja palástolni az idegességét.

A férfi nem válaszolt, csak még jobban koncentrált arra, amit ép csinált, közben néha önkéntelenül is a kamerák felé nézett, amik a kivégzés minden apróságát közvetítették a világnak. Néhány perc matatás és papírok töltögetése után elővett egy fecskendőt, még a régi, tűs változatban. Rátette egy fémtálcára, kinézett oldalra valakire, akit David nem látott, bólintott, megköszörülte a torkát, és ünnepélyesen a férfi felé fordult.

– Elmondom, mi fog történni. Beadom a Motus Advenientis-t, beöltöztetjük, majd bekísérjük a gumiszobába.

David értetlenül nézett a szoba felé, aminek – ahogy a neve oly találóan sugallta – minden fala, a padló, de még a plafon is ki volt párnázva. A pszichológus észrevehette a zavarát, mert rögtön magyarázkodásba kezdett.

– Azért van a szoba és a kényszerzubbony – mutatott egy fura ruhadarabra, ami egy vállfán lógott -, hogy – nyelt egyet – idő előtt ne ölhesse meg magát az élmény hatására.

David nem értette, miért akarná megölni magát, főleg, hogy ezt az állam megteszi helyette.

– Kezdhetjük? – kérdezte a pszichológus, majd David bólintására egyetlen határozott mozdulattal beadta az anyagot. Az injekció sokkal jobban fájt, mint a férfi várta. Ő már az a generáció volt, aki nem találkozott a tűvel. Égetett és lüktetett a szúrás helye a vállában, de nem volt ideje vele foglalkozni, az egyik ápoló máris hozta a fura ruhadarabot. Miközben segített az öltözésben, Davidnek egyre jobban derengett, mire is való ez a zubbony, és mikor is használták a régi filmekben. Elölről kellett belebújnia, nem hátulról, mint egy ingnél, és olyan szorosan kötözték meg, hogy a karjait sem tudta mozgatni. Bevezették a szobába, rácsukták az ajtót, és egyedül maradt.

Semmi különlegest nem érzett. Felmerült benne, talán nem működik a szer, vagy ez az egész csak egy átverés, és mehet vissza a cellájába. Eszébe jutott Anthony, és az a pillanat, mikor először bementek az új vállalkozásuk irodájába, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Egymás után jelentek meg az emlékvillanások, de olyan gyengék voltak, hogy minden megerőltetés nélkül el tudta őket űzni. Eszébe jutott Lily is, és hogy apa nélkül fog felnőni. Ez a börtönben is gyakran eszébe jutott, mert David apja is korán meghalt. Most sokkal jobban szíven ütötte, mint korábban bármikor. A sírás érzése kerülgette, de megmakacsolta magát. Nem értette mi folyik itt, miért törnek rá ezek az érzések. Eszébe jutott az ítélet, és a szer, amit beadtak neki, és megrémült a gondolattól, hogy ez vár rá, csak egyre intenzívebben. Próbált küzdeni, de folyamatosan be-betörtek a régi emlékek Anthony-val és a családjával kapcsolatban: a vállalkozásuk első hónapjának végén, mikor alig volt pénzük, és közösen ették meg az utolsó májkrémes szendvicseket. A buli az első igazán nagy üzletük után, és mikor Saraval együtt mind a hárman egy wellness szállodában tespedtek egy egész hétvégén keresztül. Az érzés, mennyire örült, mikor Sara bejelentette, hogy terhes, és mennyire izgult a kórházban a szülés alatt. Ott volt, mikor Lily először felült, mikor járni kezdett, és ő vigyázott rá, mikor kimondta az első szavakat. Ők voltak David családja. Ez a felismerés oly hirtelen tört rá, hogy a padlóra rogyott. Nyomást érzett a mellkasában, és alig kapott levegőt. Úgy érezte, ez a zubbony megfolytja. Elkezdett rángatózni, hogy valahogy kiszabadítsa a kezeit, letépje magáról a ruhát, és végre fellélegezhessen. Nem sikerült. Helyette feltört egy újabb emlék: az ötlet, hogy hogyan tudna pénzt lenyúlni az egyik zsíros ügyféltől. Alig sikerült elnyomnia, jött a következő betörés: Anthony döbbent és dühös arca, ahogy az irodájában kiabál vele, kezében a sikkasztás bizonyítékát szorongatva. A vita, hogy semmi köze hozzá, és hogy az ügyfélnek amúgy sem fog hiányozni az a kis pénz. Az első gondolat, hogy valahogy ki kell szabadulnia ebből a helyzetből. Az egyre erősödő érzés, hogy nem mehet börtönbe, és hogy nem hiszi el, hogy a társa képes lenne elárulni. A hirtelen ötlet, hogyan oldhatná meg a helyzetet. Az érzés, ahogy a szemét végighordozta az irodájában, alkalmas tárgyat keresve, és a döbbenet, mikor látta, ahogy a kis körömvágó olló lifegett a saját vérében fuldokló Anthony torkában. A hideg érzés, amit az élettelen test látványa keltett, majd a pánik, hogy ebből hogyan mászhatna ki.

David már a padlón feküdt és zokogott. Az az utolsó, hideg érzés még ott mardosta a mellkasát. Úgy szorította, mint egy vasököl. Már csak azt akarta, hogy vége legyen. Valahogy felállt, és fejjel nekirohant a falnak. Meg sem érezte. Újra és újra nekirohant, de semmi. Közben újabb és újabb emlékek rontottak rá. Újra és újra átélte Lily életének szinte minden percét, miközben a vasököl egyre erősebben szorította mellkasát arra a felismerésre, hogy miatta fog apa nélkül felnőni ez a kicsi lány. Újra és újra átélte a gyilkosságot, és azt a hideg érzést a legjobb barátja élettelen testét bámulva.

Ismét a földön feküdt. Magzatpózba rántották a görcsök. A szíve úgy kalapált, hogy majd felrobbant. Zokogott és zokogott, közben egymás után újra és újra ismétlődve pörögtek a fejében ugyanazok az emlékek, ugyanabban a sorrendben. Hirtelen bevillant egy fénykép emléke. Mind a négyen rajta voltak. Szépen felöltözve, ahogy kell. Egy programmal megöregítették magukat, hogy lássák, hogyan fognak kinézni húsz év múlva. Nagyon jól szórakoztak azon az estén. Már csak az öregített fotó lebegett David előtt.

– Ez nem fog bekövetkezni, ez nem fog bekövetkezni. És ez a te hibád – harsogta egy kis hang a fejében. A szíve oly hevesen vert, hogy a nyakán lévő erek lüktetését is érezte. A fényképen először Anthony képe halványodott el, majd az övé is. Csak az idősebb Sara és a felnőtt Lily maradtak.

– Apa nélkül fog felnőni – mondta halkan a kis hang, miközben erős szorítást érzett a bal karjában, majd a szíve nem feszítette tovább a mellkasát.