(kb. 6 könyvoldal, 10 perc olvasási idő)
István még jobban magára húzta a takarót, és az aluljáró félhomályába bámult. Mióta néhány héttel korábban egy újabb lámpa kiégett, kezdett elviselhető lenni az éjszakai világítás. Szerencsére nem kellett arra számítani, hogy egyhamar kicserélik.
Ránézett a többiekre. Az aluljáró másik végén telepedtek le, mindhárman egy nagy kupacba. Épp beszélgettek és egy kis műanyag palackos bort adogattak körbe. Már majdnem egy hónapja, hogy megjelentek. Egy belvárosi aluljáróból kergették el őket, azóta itt éltek. Az elején még odahívták magukhoz, de István nem akart menni. Már félt a társaságtól, és magányosan jobban érezte magát.
Azóta egyedül volt, mióta már majd’ tíz éve az utcára került. Néha elgondolkozott, hogy el lehetett volna-e kerülni, de aztán mindig rájött, hogy fölösleges ezen őrlődni. Neki már mindegy, ő az utcán fog meghalni. Ha szerencséje van, még egy darabig maradhat ebben az aluljáróban, ahol már viszonylag kényelmesen berendezkedett. Aztán ha megint jönnek a rendőrök, keres egy másik helyet. Csak azt sajnálná, hogy elveszítené a nénit, aki néha ételt hoz neki.
Megint elkezdett köhögni. Olyan hevesen tört rá az inger, hogy látta, a többiek is őt nézik. Érezte, ahogy valami van a torkában. Mikor végre felszakadt, köpött egyet. Megint véres, állapította meg beletörődve.
Közvetlenül elalvás előtt gyakran eszébe jutott, mi lehet a családjával. A gyerekei már valószínűleg nem is emlékeznek rá. Ilyenkor próbálta elképzelni, milyenek lehetnek ma. A fia már középiskolás, és a lánya is lassan befejezi az általánost. Vajon néha eszükbe jut? Időnként rátör az érzés, hogy jó lenne látni őket, de gyorsan elhessegeti. Nem akarta látni az arcukat, mikor rájönnek, hova jutott az apjuk. A felesége nem érdekelte, miatta került ide. Néha örült, hogy hivatalosan nem mondták ki a válást, így biztos akadályozza az életét.
Újabb köhögő roham, újabb köpet. Már szinte minden alkalommal véres volt. Nem akart segítséget kérni, pedig a menhelyen állítólag van egy új, még lelkes önkéntes orvos. Jól van ez így, gondolta. Szépen lassan véget ér a szenvedés, amit sokan életnek hívnak. Az egyetlen dolog, amit sajnált, hogy csak úgy eltűnik. Senki nem fogja tudni, hogy meghalt, senkinek sem fog hiányozni. Még azok ott hárman is csak napokkal később fedeznék fel, mikor a hullája bűze nagyobb lesz a mostani szagánál. Erre gyakran gondolt. Gyakrabban, mint arra, mi is hiányozna neki ebből a világból. Az a lista amúgy sem volt hosszú.
Összekuporodott, magára húzta a takarót, hogy kizárja a maradék kis világítást, és megpróbálta elterelni a gondolatait. Nem sikerült. Álmában kívülről látta a saját temetését. Senki sem jelent meg, csak egy szerencsétlen sírásó próbálta egyedül betemetni a gödröt, ahonnan végre nem üldözhetik el.
Egy hatalmas robajra ébredt. Először azt sem tudta ébren van-e vagy álmodik. A többiek felé nézett, és látta, hogy egymás után felkelnek, és felrohannak a lépcsőn, a felszín felé. Fentről pirosas villódzás szűrődött le, mintha tűz lobogna.
Rögtön arra gondolt, hogy két autó összement. Ez gyakran megeset, főleg éjszaka, mikor az üres utakon úgy száguldoztak, mintha egy versenypályán lennének. Nem tudta, mit tegyen. Legszívesebben beburkolózott volna a takarójába, és aludt volna egy keveset, míg a szirénák a maradék álmot is kiverik a szeméből. Ám ez most valahogy más volt. Fentről kiáltozások hangja szűrődött le, pedig általában csönd van, mielőtt megjönnek a mentők és a tűzoltók. Végül erőt vett magán, kihámozta magát a több réteg takaró és pokróc alól, és az álmosságtól még kissé kóvályogva elindult a hozzá legközelebb lévő lépcső felé.
Mikor felért a felszínre, azonnal megcsapta az orrát az égő benzin és műanyag bűze. Körbe nézett, és az úton egy oldalára borult buszt látott, melynek a hátulja már lángokban állt. Tőle nem messze egy autó volt. Az eleje teljesen eltűnt, és nem messze egy test hevert mozdulatlanul. Átnézett az út túloldalára, ahol a másik három hajléktalan és néhány járókelő volt. Úgy álltak és nézelődtek, mintha egy filmet néztek volna, és senki sem ment oda a földön fekvő testhez.
Kiáltásokat hallott a busz felől. Mikor jobban megnézte, apró kezeket látott az ablaknak feszülni, miközben a busz belsejét egyre jobban elöntötte a füst. Jobbra nézett, ahonnét általában a tűzoltók érkezni szoktak. Bár a hosszú, nyílt úton nagyon messzire el lehetett látni, nem látszott piros-kék villódzás. Még egyszer visszanézett a buszra, és hirtelen meglátott egy arcot az egyik ablak mögött. Egy kisfiú volt. Az arcát vér borította, de így is kivehető volt, hogy sír.
Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért mozdult meg. Mintha az izmai maguk cselekedtek volna. Azon kapta magát, hogy a busz felé rohan, és próbálja kitalálni, mit csináljon. Körbenézett, és meglátott egy nagyobb vasdarabot a földön. Azt nem tudta volna megmondani, honnét származott a teljesen eldeformálódott fém, de kalapácsnak tökéletesen megfelelt. Felvette, és elkezdte ütni a busz egyik ablakát, miközben a tűz egyre jobban melegítette az arca jobb felét. Több csapást is mért az üvegre, mire az végre megadta magát, és nagy robajjal beszakadt. Behajolt az immár szabaddá vált nyíláson, és körbenézett. A füsttől alig látott valamit, de jobbra és balra is csak sérült, rémült kisgyerekeket tudott kivenni. Bemászott, megragadta a legközelebb lévő gyereket, kirakta az ablakon keresztül az aszfaltra, és csak annyit mondott neki: fuss, és lökött rajta egyet.
Visszamászott a busz belsejébe, és újra megragadott még egy gyereket, aki ott kuporgott két ülés közt. Őt is kilökte az ablakon, majd vissza a következőért. Érezte ahogy a füst egyre jobban mardossa a tüdejét. Már minden lélegzetvétel fájt, de nem törődött vele. Egymás után horda ki a buszból a gyerekeket. Minden alkalommal egyre jobban be kellett hatolnia a busz belsejébe, mert hiába integetett, nem mozdultak a gyerekek, csak görcsösen kapaszkodtak a legközelebbi tárgyba, és sírtak.
Nem tudta, mennyi idő telt el, de neki egy örökkévalóságnak tűnt. A mentők és tűzoltók még sehol sem voltak, de még sokan voltak a buszban. Egy idő után mások is segítettek. Ott álltak a betört ablak előtt, és átvették a gyerekeket, így gyorsabban tudott haladni. Mikor a busz elején járt, észrevett a földön két testet. A füst már sűrű ködként telepedett a busz belsejébe, de azt ki lehetett venni, hogy felnőttek voltak. Mindkettőt megrugdosta, de semmi életjelet nem adtak, így otthagyta őket, és folytatta a kutatást. Végül a buszvezetőt is meglátta, pontosabban azt, ami maradt belőle. Kívülről észre sem vette, de villanyoszlop volt a sofőrülés helyén.
Eddig mindig csak a betört ablaktól balra, a busz eleje felé indult. Eszébe jutott, hogy a busz vége felé, ahol már áthatolhatatlan függönyt húzott a fekete füst, még lehetnek. Elindult arra, de szinte azonnal meg kellett állnia. A füst égette a tüdejét, és úgy csípte a szemét, hogy azt hitte, mindjárt kifolyik. Ennek ellenére belemeredt a sötétségbe, és próbált bármilyen apró jelet is észrevenni, de ettől csak rosszabb lett. Már épp feladta volna, hogy ezt biztosan senki sem élhette túl, mikor meghallott egy vékony hangot, mely épp csak átszűrődött a tűz egyre hangosabb robaján. Ösztönösen vett egy mély levegőt, mielőtt behatolt a sötétségbe, de ettől csak rosszabb lett. A tüdejébe hatoló füst úgy marta belülről, mintha ezer karma lenne. Köhögő rohamot kapott, de minden erejét megfeszítve elnyomta. Tudta, hogy ha oda bemegy, nem biztos, hogy kijön. Nekem már mindegy, gondolta, és elindult a hang irányába. Nem sokat kellett mennie, mikor belebotlott egy testbe, és majdnem felbukott. A test megmozdult, és valami megfogta a lábát. Nem a hang gazdája volt, az még messze volt. Lehámozta magáról a vékony kéz gyenge szorítását, felkapta az apró testet, és a kilökte az ablakon a kint várakozóknak. Csak egy pillanatra látta az arcát, ahogy az egyik lámpa fénye megvilágította. Egy kislány volt. Nagyon hasonlított az ő lányára. Ez valahogy plusz erőt adott neki, és újra aláereszkedett a buszba, és ismét elindult a hang irányába.
Alig tett meg pár lépést teljesen vakon, mikor megint belebotlott egy testbe. Hiába tapogatta, nem mozdult meg, így félretolta az útból, és tovább haladt. A tüdeje már annyira égett, mintha egy sárkány lélegeztette volna. Már nem csak a belégzés, hanem a légzések közti szünet is fájt. Szinte már folyamatosan köhögött, meg sem próbálta visszatartani. Érezte, hogy minden lépéssel a busz belseje felé egy lépéssel távolabb kerül az élettől. Nem érdekelte, csak a hangra koncentrált. Neki már a busz előtt is vége volt. Mit számít, hogy most vagy a néhány hónap múlva? Csak a hang számított. Úgy vonzotta, mint lámpa fénye a rovarokat.
Mikor elért a hanghoz, először nem talált semmi sem. Kétségbe esett, hogy mindez fölösleges volt. Lehajolt, és vakon elkezdett kutakodni az ülések közt, melyek balra tornyosultak mellette az oldalára borult járműben. A tűz már olyan közel égett hozzá, hogy a hő fájdalmasan perzselte a bőrét. Levegőt egyáltalán nem kapott. A teste tiltakozott minden levegővétel ellen. Végtelennek tűnő kutakodás után meglelte az apró testet, kézzel az ülések közé szorulva. Egy határozott mozdulattal kirántotta. Érzete, ahogy az apró kar eltörik, és a hang fájdalmasan felkiáltott. Nem törődött vele. Amilyen gyorsan csak tudott, elindult arra, amerre a betört ablakot sejtette. Már csak a segítő emberek beszűrődő kiáltozásai irányították, melyek a füstfüggönyön keresztül csak tompán hallatszottak. Levegőt már nem kapott. Érezte, ahogy a teste belülről elolvad. Egyszer csak kezek nyúltak le a magasból, és leemelték róla a gyereket. Térdre rogyott, és várta, hogy a tűz győzzön, és vége legyen a szenvedésnek. Újabb kezek nyúltak le, és elkezdett emelkedni. A friss hideg levegő megcsapta az arcát. A tüdeje megpróbálta beszívni az éltető oxigént, de már nem tudta. Végül győzött a tűz.
*
A temető bejáratánál Péter kézen fogta a kisfiát, és elindult megkeresni a sírt. A temetés óta nem volt itt, pedig több, mint húsz év eltelt. Milyen más lett minden, gondolta, miközben körülnézett. Bár ki tudja, mennyire emlékszik pontosan a helyre. Alig hét éves volt a buszbaleset idején, és gyerekként sok mindent másként lát az ember.
Nem sokra emlékezett a temetésből. Főleg csak az az érzés maradt meg benne, hogy a hatalmas tömeg miatt nem tudott mozogni, és folyton attól félt, hogy megnyomják a frissen begipszelt karját. El sem jutottak a számukra kijelölt helyre, pedig a baleset túlélőinek külön székeket tettek ki. A szertartás végére már fájt a karja és a lába is sajogott, de nem bánta.
Könnyen megtalálta a sírt. Az interneten talált egy térképet. Mikor utoljára látta, csak egy kis földhalom volt, most egy hatalmas márványtömb borította, rajta egy busz alakú sírkővel. Körbe nézett, és így utólag sem tudta elképzelni, hogy a sírok közti szűk járatokon hogyan fért el majd’ 500 ember. Odaadta a fiának a két szál virágot, amit hoztak, hogy helyezze a sírra. Kicsit elszégyellte magát, hogy csak ennyit hoztak, mert a sír tele volt friss koszorúkkal és hatalmas virágcsokrokkal.
Letérdelt a fiához, hogy azonos szemmagasságban legyenek, és újra elmesélte a hős hajléktalan történetét, aki tizenhét gyereket mentett meg a biztos haláltól.





Vélemény, hozzászólás?