(kb. 15 könyvoldal, 23 perc olvasási idő)

1.

Az autó leereszkedett a célállomáshoz legközelebbi platformra. Ryan arra ébredt, hogy egy női hang szólongatja. Nyújtózott egyet, majd megdörzsölte a szemeit, bár nem érezte szükségét. Ez amolyan automatikus mozdulat volt.

– Uram, jól van? – kérdezte egy arc a vele szemben lévő kijelzőn. – Alice vagyok, a társaság diszpécsere. Már egy perce megérkezett, és a jármű jelezte, hogy még nem fizetett.

Ryan még mindig egy kicsit zavartan körülnézett. Egy automata taxiban volt. Nagy termetével szinte teljes egészében elfoglalta az utasteret. Egy kisebb kijelző halk pityegéssel kitartóan jelezte, hogy ideje fizetnie.

– Elnézést, úgy tűnik elszundítottam – mondta a diszpécsernek, és odaérintette a mutatóujját a kijelzőhöz. A bőr alá épített chip tette a dolgát, és a kinyíló ajtó jelezte a sikeres fizetést.

Nem tudott azonnal kiszállni, egy tüntetés zárta el az útját. Még hajnal volt, de így is húsz-harminc ember állt az előtte elterülő járdán. Próbálta megállapítani, mi ellen tüntetnek, de a taxiból nem tudta elolvasni a transzparenseket. A használt szürke és barna színekből arra következtetett, hogy egy, a robotok jogaiért küzdő csoportba botlott. Nem igazán akart velük törődni, így várt, míg a körbe-körbe sétáló emberek közti egyik lyuk pont elé ért, és végre ki tudott szállni, majd olyan gyorsan elhagyta a helyszínt, ahogy csak tudta. Nem messze egy csapat vihorászó lányt látott. Nem tudta eldönteni, hogy látták-e az előző mutatványát, és rajta nevetnek-e, vagy valami egész mással foglalkoznak, mert mintha néha felé sandítottak volna Körülnézett, hogy betájolja magát. Észrevett egy magas épületet, amin egy jellegzetes reklám volt, és máris tudta, merre kell mennie. Kényelmes tempóban elindult úticélja, egy ritka könyvekkel foglalkozó antikvárium felé.

Imádta a régi könyveket. Gyűjtő volt, de csak egy könyvre specializálódott. Vernétől a Rejtelmes szigetet kereste szinte mindenhol. Még gyerekként szeretett bele. Elvarázsolta, hogy milyen lehet, ha magad ura vagy a világtól elzárva egy lakatlan szigeten. A legrégebbi példányát a háború után adták ki, és már a műpapírra nyomták. Mindenképp szeretett volna egy igazi papír könyvet is magáénak tudni, így találta meg az antikváriumot. Az volt az egyetlen a körzetben, amelyik még árult papír alapú könyveket. Pár nappal ezelőtt végre megjött az értesítés, hogy szereztek egy példányt a könyvből, és ma már megvehető. Hajnalban útnak is indult, hogy már nyitáskor a bolt előtt legyen. Számított arra, hogy más is érdeklődhet a könyv iránt, és nem akarta, hogy megelőzzék.

A bolt előtt nem állt senki sem. Ez némileg megnyugtatta. Kényelmesen elhelyezkedett a bejárati ajtó előtt, és várta, hogy kinyisson. Pár perc várakozás után vette észre, hogy időközben beállt mögé egy nő is. Fiatal volt, húszas évei elején járhatott. Rövid barna haja volt, és bár még hidegek voltak a hajnalok így kora tavasszal, szoknyában volt. Nem tudta, mi, de valami rögtön megfogta ebben a lányban. Nem akarta bámulni, de nem tudta levenni róla a szemét, így a kirakat tükröződésében figyelte. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, hogy közben kinyitották az ajtót. A lány mozgása térítette magához. Udvariasan maga elé engedte, majd megnyugodva vette tudomásul, hogy a pult, és nem a ritka könyvek polca felé veszi az irányt.

Céltudatosan haladt. Már jó előre megnézte a bolt alaprajzát. Közben nem tudta kiverni a lányt a fejéből, így hátrafordult a pult irányába. Akkor vette észre, hogy az egyik eladó a ritkaságok felé mutat a karjával. Biztos csak útmutatást kért, ezért ment először a pulthoz, merült fel Ryanben. Nem volt igazi verseny, mert bár a bolt nem volt nagy, azért így is sokkal közelebb járt már a polchoz, mint a lány. Az aggasztotta, mit fog tenni, ha a kezében lesz a könyv, és a lány is odaér.

2.

Jennifer abba az irányba nézett, amerre az eladó mutatott. A bolt túloldalán egy könyvespolc volt, rajta „Ritkaságok“ felirat. Megköszönte és elindult. Kicsit szégyellte magát, mert ezt segítség nélkül is megtalálhatta volna. Ahogy közeledett a polc felé, látta, hogy egy magas fickó épp a könyveket nézegette. Megfagyott benne a vér, mert mi van, ha ugyanazt a példányt keresi, amiért ő is jött? Már évek óta kereste Verne Rejtelmes sziget 2048-as kiadását. Még a nagyapja mesélt róla neki rengeteget gyerekkorában. Azt mondta, az segítette át a háború alatt. Azon ritka időszakokban, mikor pihentek a fegyverek, ezzel a könyvvel menekült el a frontról a kis lakatlan szigetre. Mikor a háború után hazafelé készültek, valaki ellopta a csomagját, benne a könyvvel. Jenniferbe valahogy nagyon beleégett a nagyapja arckifejezése, mikor ehhez a részhez ért a meséjében. Többször is hallotta ezt a történetet, és mindig ugyanaz a szomorkás arckifejezés ült ki az öreg arcára. Tudta, hogy gyakorlatilag lehetetlen, de elhatározta, hogy megtalálja azt a példányt, és elviszi a nagyapja sírjára, ezzel is visszaadva neki.

Pár nappal ezelőtt megérkezett az egyik antikvárium értesítése, hogy eladó egy 2048-as kiadás. Nagyon kicsi volt az esélye, hogy az pont a nagyapja példánya volt, de egy pár órás utazást megért Jennifernek. Mikor ezt elmesélte a barátnőinek, ők azonnal támogatták, és bíztatták, hogy már rögtön nyitásra menjen az üzlethez, nehogy valaki más elvigye. Ezen nagyon meglepődött, mivel ők eddig rendszeresen csak lenézően mosolyogtak, ha szóba került a könyv, és a kis küldetése.

Gyorsított a léptein, hogy minél előbb a polchoz érjen, de hideg zuhanyként érte, mikor a magas férfi kezében meglátta a könyvet.

– Tedd vissza, tedd vissza – mantrázta abban reménykedve, hogy a férfi csak kíváncsi a könyvre, és nem azt keresi. Megfagyott benne a vér, mikor az még mindig a könyvvel a kezében mosolyogva elindult a pénztár felé. Gyorsan odasietett hozzá, és ösztönösen megfogta a férfi karját.

– Kérem, várjon! – mondta.

3.

Ryant villámcsapásként érte a lány érintése. Nem tudta megmagyarázni miért érezte ezt. Vonzó volt, mondhatni az esete, és már az üzlet előtt felfigyelt rá, mégis meglepték ezek a heves reakciók. Önkéntelenül is megmarkolta a könyvet, de nem azért, nehogy a lány kivegye a kezéből, hanem mert félt, hogy a sokktól elejti. Észrevette, hogy a lány a kezét nézi, és elszégyellte magát. Csak remélni tudta, hogy a könyvet figyeli, és nem hiszi azt, hogy tőle akarja megvédeni.

– Kérem, várjon! – mondta a lány csengő hangon. Abban a pillanatban Ryan úgy érezte, soha nem hallott ehhez foghatóan gyönyörű hangot. Már erre a pár szóra is melegség futott végig a testén.

– Segíthetek? – reagált a lehető legegyszerűbben, nehogy a lány észrevegye zavarát.

– Az ott a Verne Rejtelmes szigetének 2048-s kiadása? – mutatott a lány a becses kincsére. Beigazolódott a gyanúja, hogy ő is a könyvre pályázik. Ennek sokként kellett volna érnie, de Ryanet is meglepte, hogy inkább örül a dolognak, mert így kapcsolatba került vele.

– Igen, az – válaszolta szintén kurtán. Kissé robotiasra sikerült a hanglejtése, mintha idegenkedne tőle, pedig csupán továbbra is a zavarát akarta elrejteni. A lány azt hihette, ellenszenves, mert elengedte Ryan kezét, és egy kissé hátrébblépett.

– Esetleg megnézhetem? – kérdezte lesütött szemmel, mintha szégyellné a dolgot. Mesélt valamit a nagyapjáról, és a háborúról, de Ryan nem igazán figyelt. Elmerült a lány hosszú szempilláiban és a szeme sarkában lévő apró, szinte észrevehetetlen ráncocskákban, amik arra utaltak, hogy nagyon sokat mosolygott. Szinte automatikusan nyújtotta át a könyvet, pedig ő is oly régóta kereste.

A lány belelapozott, majd öröm gyúlt a szemében. A kis ráncocskák enyhén mélyebbek lettek, ahogy mosolygott.

– Ez volt a nagyapám példánya – mutatott egy hosszabb kézzel írt szövegre az utolsó, üresen maradt lapon. – Nagyanyámnak írta búcsúlevélként, mikor azt hitte, nem tér haza.

A lány ismét lesütötte szemét. Ryan tudta, hogy mit fog kérni, de már érezte, hogy elveszett.

– Tudom, hogy Ön találta meg előbb a könyvet, de átengedné nekem? Nagyon hálás lennék érte – mondta.

– Igen, egy randiért cserébe – mosolygott Ryan a lányra olyan magabiztosan, hogy önmagát is meglepte.

4.

Jennifer taxija pontosan az étterem előtt tudott leszállni. Kiszállt, és ránézett az órájára. Időben volt, alig öt percet késett. Szerinte illett is ennyivel később érkeznie. Ryan már ott várta a bejárat előtt, kezében egy csokor virággal. Jennifer nem szerette ezt az ódivatú tradíciót, de imponált neki, hogy a férfi ennyi energiát szánt rá, hogy igazi virágokat szerezzen.

A találkozásuk óta eltelt öt nap csodálatos volt. Az antikvárium után rögtön megkezdték a randit, ami tökéletesen sikerült. Azonnal egymásra hangolódtak. Ryan szinte minden tekintetben tökéletes volt Jennifer számára. Mintha neki gyártották volna. A férfi is ugyanúgy érdeklődött az irodalom, különösen a költészet iránt, ahogy ő. Rengeteg verset tudott fejből, ami lenyűgözte a lányt. Azóta minden napot együtt töltöttek és mindegyik jobb volt az előzőnél. Jennifer kíváncsi volt, meddig lehet ezt fokozni.

Mikor Jennifer megcsókolta a férfit a most már szokásos melegség öntötte el. Olyan otthonosan érezte magát a társaságában, mintha évek óta együtt lennének. Nem tudta megmagyarázni ezt az érzést, de nagyon tetszett neki.
Az étteremben az egyik legjobb asztalt kapták, pedig a népszerű helyre alig lehetett bejutni. A falon körbe egy trópusi tengerpart látszódott, és a tenger halk zúgása szűrődött be valahonnét. A világítás a trópusi naplementét imitálta. Mikor a pincér megjelent, műanyag bőre csak úgy izzott az enyhén vöröses fényben.

– Robert vagyok, a pincérük – mutatkozott be, és felvette az ital rendelésüket. Jennifer szokás szerint valami édes koktélt rendelt, míg Ryan csak valami üdítőt. Sosem ivott alkoholt. Mikor Jennifer erre rákérdezett, csak annyit felelt, nem kell szer, hogy elbódítsa elméjét, arra itt van a lány is. Ezt kissé sziruposnak találta, de imponált neki.

– Ugye nem zavar, hogy robot a pincér? – kérdezte zavartan Ryan, miután kettesben maradtak.

Jennifer nem értette a kérdést. Szinte már alig lehetett olyan helyet találni, ahol ne robotok végeznék a kétkezi munkát. Eszébe jutott, hogy a férfi esetleg azt akarja finoman megtudni, hogy nem a robotellenesek táborába tartozik-e? Valakik erre érzékenyek voltak. A régi rasszizmusra emlékeztette őket, ami bár már generációk óta szinte teljesen megszűnt, még mindig mélyen benne élt a társadalom közös tudatában.

– Egyáltalán nem – válaszolta közönyösséget színlelve, miközben az étlapot görgette, hogy találjon valami finomat. Közben fél szemmel figyelte Ryan reakcióját, mert ő is kíváncsi volt a férfi álláspontjára. – Nálunk otthon rengeteg robot van – folytatta. – Gyerekkorom óta megszoktam a jelenlétüket.

Ryan nem reagált rögtön, csak ő is belemerült az étlapba.

– Egy dolgot nem értek – mondta, miközben letette a menüt az asztalra, miután leadta a rendelését. – Ha a robotok nem tudnak kreatív munkát végezni, hogy lehetnek séfek? A főzés kreatív dolog, nem? – kérdezte mosolyogva.
Jennifer elnevette magát.

– Úgy tűnik nem, vagy legalábbis nem minden esetben. Nálunk mindig is robot volt a szakács, és nagyon jól főz. Én viszont egyáltalán nem tudok – sütötte le a szemét, mintha valami szégyellnivalót mondott volna. Persze nem szégyellte. Már szinte senki sem főzött, főleg nem az ő társadalmi státusában.

– Téged nem zavar, hogy R betűvel kezdődik a neved – kérdezte egy kis szünet után?

Ryan habozott egy kicsit, és csak azután válaszolt.

– Ha arra gondolsz, hogy ma már szinte csak a robotok keresztneve kezdődik R-rel, nem, nem zavar. Sosem néztek robotnak – nevette el magát. – Az anyai nagyapám után neveztek el. Én nem emlékszem rá, de mindig nagy tisztelettel beszéltek róla, ezért inkább örültem, hogy róla kaptam a nevem.

Mindketten úgy érezhették, hogy eleget beszéltek a témáról, mert ide-oda hullámozva más felé kanyarodott a beszélgetésük. Többször szóba került az elmúlt egy hét, és hogy mindketten mennyire élvezték a közösen töltött időt. Mikor kihozták a rendelést, az ételről beszéltek, hogy hogyan ízlik a másiknak, és milyen jó döntés volt ez az étterem, majd visszakanyarodtak a közösen töltött idő emlékeire. A külvilág nem került szóba, mintha egy kis buborékban élnének. Ryan épp arról mesélt, megpróbált egy kis verset írni Jenniferről, de csúfos kudarcot vallott. Nem is volt hajlandó előadni. Jennifer csak hallgatta, és egyre jobban erősödött benne a vágy, hogy magasabb szintre emeljék kapcsolatukat. Nem tudta, szóba merje-e hozni, mert az általános szokások szerint egy hónap is eltelt az első randi és az első együttöltött éjszaka között. Végül megkönnyebbült, mikor Ryan hozta fel.

– Tudom, hogy még csak egy hete vagyunk együtt – kezdte -, de én úgy érzem, mintha már egy hónap is eltelt volna.

Az egy hónap kifejezésre nagyot dobbant Jennifer szíve. Megfogta Ryan kezét, mélyen a szemébe nézett, és csak annyit mondott.

– Menjünk fel hozzád.

Ryan láthatóan zavarba jött, és Jennifer úgy érezte, a férfi legszívesebb elhúzná a kezét. Ettől nagyon megijedt. Azt hitte, félreértette a szándékait.

– A lakásom most nem alkalmas arra, hogy megmutassam – védekezett Ryan. – Miért nem veszünk ki egy hotelszobát? – kérdezte, és Jennifer érezte, ahogy a férfi újra erősen fogja a kezét. Kicsit furcsának tartotta, hogy nem indokolta meg, miért ne lenne alkalmas a lakása, de annyira izgatott lett attól, ami rá várt, hogy igazából nem is tudatosult benne a gondolat, már tovább is szállt.

Ez volt Jennifer legszenvedélyesebb éjszakája, amit valaha átélt. El sem tudta képzelni, hogy ennyiféleképp lehet gyönyört okozni másoknak. Ryan sosem fáradt el, és Jennifer is sokkal jobban bírta, mint várta. Most volt először együtt valakivel a három évvel korábbi balesete óta. Azt hitte, még hatással lesz rá, de sokkal energikusabb volt, mint előtte valaha.

Másnap reggel úgy ébredt, hogy a férfihoz volt bújva, pedig másnál sosem tudott úgy aludni. Ez a felismerés melegséggel töltötte el. Talán végre megtalálta az igazit?

5.

Ryan mintha izgult volna, de nem tudta pontosan beazonosítani az érzéseit. Már több, mint egy hete együtt voltak Jenniferrel, de eddig mindig csak kettesben voltak. Most a lány elérkezettnek érezte az időt, hogy bemutassa őt a barátnőinek. A randik alatt Jennifer sokat beszélt róluk, így Ryan mintha már ismerte volna őket. Gyanította, hogy ők is sokat hallhattak róla.

Az egyik barátnő, Liz lakásán találkoztak. Mikor kinyílt a bejárati ajtó, Ryan egy kicsit megijedt a kiszűrődő zajtól. Összemosódó csevegés és valami fura zene alkotott hangos egyveleget. Ryanben fel is merült a kérdés, hogy hány barátnője lehet Jennifernek?

Szerencsére nem voltak olyan sokan, csupán öten. A bemutatások közben Ryannek végig az a furcsa érzése támadt, hogy a lányok ismerik őt. Nem tudta pontosan megmondani, miért érzi ezt, de olyan furcsán néztek rá, és sokatmondó pillantásokat váltottak egymással. Próbálta elhessegetni az érzést, de a velük töltött délután alatt végig vele maradt.

Ettől leszámítva nagyon jól érezte magát. A barátnőkkel is hamar megtalálta a közös hangot, és ők is egyre oldottabbak lettek. Látszott, mennyire örülnek Jennifer boldogságának. Alaposan kikérdezték, mit dolgozik, mit szeret, és mit utál. Olyan alaposak voltak, hogy néhány információ Jennifernek is új volt, pedig a randik alatt mindketten rengeteget meséltek magukról. Ő is megtudott néhány részletet a lányról. A barátnői különösen élvezték, mikor a régi pasijaival heccelték, vagy egyéb kínosnak gondolt részletet árultak el. Komoly dolgok is előkerültek, például Jennifer balesete. A lány nem sokat mesélt a történtekről, de nem ellenkezett, mikor a lányok felhozták a témát. Azzal kezdődött, hogy felidézték, mennyire aggódtak a baleset után, majd szépen lassan Ryan számára is összeállt a kép egy elromlott légi taxi és egy fa találkozásáról.

– De szerencsére felépült – mondta Emma, Jennifer egy másik barátnője, miközben átölelte a lányt. – Bár egy ideig zizi volt – nevetett -, de ki nem lett volna az egy hét kóma után?

Már estére járt, mikor végeztek. Ryan örült, hogy végre kettesben lehetnek Jenniferrel, de öröme nem sokáig tartott.

– A következő az anyám lesz – jelentette be a lány, mikor épp a szokásos hotelszobájuk felé sétáltak. – Rá viszont fel kell téged készítenem – nevetett.

6.

Jennifer izgatottan járkált fel és alá a nappaliban. Édesanyja nyugodtan ült az egyik kanapén, és olvasott valamit. Egy hét gondos előkészülete után végre eljött a nagy nap, mikor bemutatja neki Ryant. Évek óta nem vitt haza senkit sem, és akkor sem alig két hét járás után. Az anyja is fenntartásokkal fogadta az ötletet. Ő konzervatívnak számított ebből a szempontból, és jobban szerette volna, ha egy semleges területen, például egy étteremben találkoznak. Jennifer jobban preferálta az otthonát, ahol magabiztosabbnak érezte magát. Magának sem igazán vallotta be, de a gyors bemutatás egyik oka épp az volt, hogy ezután Ryan náluk is lehet, és nem abba a hülye hotelszobába kell állandóan menniük.

Nagyot dobbant a szíve, mikor meghallotta a csengőt, és érezte, ahogy egyre jobban erősödik gyomrában a szorítás. Anyja letette a könyvet, amit épp olvasott, és fürkésző tekintettel fordult a nappali ajtaja felé. Kintről zaj hallatszott, majd megjelent az ajtóban Redford, a robot komornyik, és bevezette Ryant. Megkérdezte, ki mit kér, majd távozott, így hármasban maradtak.

Ryan fesztelennek tűnt. Jennifer megesküdött volna, hogy a barátnői bemutatása előtt jobban izgult. Mindkettőjüknek hozott egy-egy csokor igazi virágot, és Jennifer tanácsára egy doboz meggyes bonbont az édesanyjának. Az anyja ezt illedelmesen elfogadta, de olyan feszültnek tűnt, mintha adóellenőröket fogadott volna. Jennifer biztos volt benne, hogy feloldódik, mikor jobban megismeri a férfit.

Nem így lett. Ryan is érezhette ezt, mert mindenfélével próbálkozott, hogy belopja magát a nő szívébe. Udvarias volt, megfelelően beszélt, amire az anyja különösen háklis volt, és finom viccekkel próbálta oldani a feszültséget. Mindenre kielégítően válaszolt, amit kérdezett tőle, és ő is a megfelelő mélységben kérdezett vissza. Olyan tökéletesen hozta az úriember szerepét, hogy Jennifernek már az az érzése támadt, hogy a férfi titokban etikett leckéket vett.

Minden próbálkozás ellenére nem sikerült megtörni a jeget. Az anyja udvarias és előzékeny volt, mint mindig, ugyanakkor érezhetően tartotta a távolságot. Jennifer egyszerűen nem érette az okát. Miután elbúcsúztak Ryantől, elhatározta, rá is kérdez az okokra. Addigra az édesanyja folytatta az olvasást, mintha csak egy hívás miatt szakította volna meg a tevékenységét. Jennifer egyenesen édesanyja elé állt, és vett egy mély levegőt. Egyrészt így akarta kicsit megnyugtatni magát, másrészt így akarta magára felhívni a figyelmet.

– Igen, drágám? – nézett fel az anyja anélkül, hogy letette volna a könyvet.
Jennifer az éppen takarító komornyikra nézett.

– Nyugodtan mondjad, csak ketten vagyunk – mondta az anyja.

– Na? Mi a véleményed Ryanről?

Az anyja végre ölébe engedte az olvasót, és elgondolkozott egy kicsit.

– Kedves, úriember. Jóképű, és meglehetősen izmosnak néz ki. Javaslom, élvezd ki, amíg meg nem unod – mondta, majd folytatta az olvasást.

Jennifer nem tudta elképzelni, hogy az „élvezd ki“ rész a kapcsolat okozta szellemi örömökre vagy a szexre vonatkozott-e?

– Szeretem őt, nem csak szórakozni akarok – válaszolta Jennifer.

Az anyja letette a könyvet az előtte lévő asztalra, és felállt. Jennifer ekkor vette csak észre, hogy közben Redford kettesben hagyta őket, pedig még lett volna dolga.

– Ezt nem gondolhatod komolyan, hogy te és egy ilyen – itt kis szünetet tartott – férfi.

– Mi a baj vele? – kérdezte Jennifer. – Hogy nem gazdag?

– Pf! – fújt egyet az anyja. – Tudhatnád, hogy ez nálam nem szempont. Apád is közember volt, mégis őt választottam.

– Akkor mi a baj? – kérdezte Jennifer, miközben leült az egyik fotelbe, és elkezdte tördelni a kezét.

– Egyszerűen nem illik hozzád. Sokkal jobbat érdemelsz – zárta le a vitát az édesanyja és visszaült a kanapéra a könyvel a kezében.

7.

Jennifer egyik barátnője, Emma lakásán gyülekeztek a lányok. Csak ők voltak, Jennifer nem hozta magával Ryant.

– Elmúlt a mágnes hatása, hogy nem vagytok mindig összeragadva? – nevetett Emma.

– Pont róla akarok beszélni – válaszolta Jennifer, olyan komoly arccal, hogy a többieknek azonnal leolvadt a mosoly az arcukról. Elmesélte, mi történt az előző nap, mikor Ryant bemutatta édesanyjának, és részletesen elmesélte az anyja reakcióját.

– Én mondtam, hogy túl korai bemutatni – csóválta a fejét Carol, Jennifer másik barátnője.

– Hogy őszinte legyek, nekem sem szimpatikus Ryan – mondta Liz, majd egymás után a többi barátnő is csatlakozott ehhez a véleményhez. Jennifer nem értette. Emlékezett, hogy döcögősen indult a dolog az előző héten, mikor a lányok először találkoztak Ryannel, de utána mindenki jól érezte magát. Később sem tettek megjegyzéseket. Számára Ryan volt a tökéletes férfi. Vicces, művelt, előzékeny, és még jól is nézett ki. Nem értette, mások miért nem látják így?

– Mi a baj Ryannel? – kérdezte kertelés nélkül.

– Vele semmi – válaszolta Liz -, de egyszerűen nem illik hozzád. Te sokkal jobban érdemelsz. Amúgy is nem egészséges, ha ilyen gyorsan ennyire belezúgsz valakibe. A végén nagyon fog fájni.

Már megint a „te jobbat érdemelsz“ szöveg, bosszankodott magában Jennifer. Mintha ő nem tudná eldönteni, hogy kit érdemel meg.

– És ha nem lesz vége? – kérdezte végül.

– Ó, az ilyeneknek mindig vége lesz egyszer – mondta Emma, és átnyújtott egy koktélt Jennifernek.

8.

Jennifer csak feküdt az ágyában, és Ryan hívását várta. Közben végiggondolta az elmúlt két nap történéseit. Az egy dolog, hogy az édesanyja nem kedveli Ryant, de hogy a barátnői szerint is szakítaniuk kellene, azt már egyáltalán nem értette.

Jelezte a készülék a beérkező hívást, így Jennifer átkúszott az ágy szélére, és megnyomta a fogadás gombot. Vele szemben, szintén az ágyon fekve megjelent Ryan. Olyan élethű volt a hologram, hogy Jennifer legszívesebben megérintette volna. Mikor majdnem elindult a keze, visszafogta, mert bután érzete volna magát. Ryan nem habozott, és kinyújtotta kezét az ő keze felé, és megfogta. Jennifer egy kis melegséget érzet. A tudatával tudta, hogy ezt csak a hologram által letett hő, de a tudatalattija megkönnyebbült, hogy végre érzi a férfi testét.

Percekig csak nézték egymást. Időnként Ryan végigsimította Jennifer arcát, és a melegség végigfutott a lány bőrén. Azt nem tudta Jennifer, hogy a férfi csak saját vágyainak enged, vagy tudja, hogy ez neki is jó érzés. Remélte, hogy tudja.

Végül győzött az elmúlt két nap alatt felgyűlt feszültség, és bármennyire is vágyott arra, hogy csak feküdjenek egymással szemben, elmesélte, mit mondott az édesanyja az előző este, és a barátnői délután.

Ryan csak nézett maga elé, és egy darabig nem szólalt meg. Jennifer mellkasában egyre nőtt egy gombóc, miközben az agya egyre rosszabb forgatókönyveket dobott fel a férfi reakciójáról. A mellkasa hirtelen megkönnyebbült, mikor Ryan odahajolt hozzá, és megcsókolta. Ez a kis melegség most a világot jelentette.

– Én kitartok melletted – mondta. – Nekem nincs szükségem se az édesanyád, se a barátnőid áldására. Téged szeretlek, nem őket.

Szeretlek, dobbant meg Jennifer szíve. Most mondta ki először ezt a szót a férfi. Persze már érezte, de kimondva többet jelentett, különösen ebben a helyzetben.

Most rajta volt a sor, és ő is megsimogatta a férfi arcát. Kissé furcsa volt látni ahogy a keze végigsimítja az arcot, érezni a melegséget, miközben nem érezte a bőr ellenállását. A keze érezte, hogy csak a levegőt simogatja, miközben a szeme Ryant látta.

– Én is szeretlek – nézett mélyen a férfi hologram szemébe. – Nem érdekelnek a többiek, kitartok melletted. Amúgy sem tilthatják meg, felnőtt nő vagyok.

9.

Négy nappal később mégis ismét arra készültek, hogy Ryan találkozzon Jennifer édesanyjával. A nő hívta meg őket – így többes számban, ami Jennifernek bizakodásra adott okot. Jennifer először Ryannel találkozott, és egyszerre mentek a házhoz. Mikor Redford bevezette őket a nappaliba, mégis hatalmas meglepetés várt rájuk. Nem csak az anyja, de Jennifer barátnői is jelen voltak, noha ez korábban szóba sem került. Ryanre nézett, és nem tudta, eldönteni, most azonnal visszamenjenek a hotelszobájukba, vagy meghallgassa az összeesküvőket. Végül a kíváncsisága győzött.

Amit hallott, az nem érte meglepetésként. Újra előkerültek a korábban már unásig ismételt érvek, hogy miért is ne legyenek együtt. Jennifernek nem tetszett, hogy bár Ryan is jelen volt, a többiek úgy beszéltek, mintha ott sem lett volna. A férfit ez nem zavarta, legalábbis nem adta jelét. Ugyanolyan udvarias volt, mint mindig. Ez most kissé bosszantotta Jennifert. Azt várta, hogy a férfi jobban kiálljon magáért.

Bár nagyon igyekeztek, semmivel sem tudták meggyőzni, sőt pont az ellenkező hatást érték el. Ahogy záporoztak felé az érvek, egyre közelebb és közelebb húzódott a férfihoz a kanapén, ahol ültek. A végén már majdnem hozzábújt. Látta, hogy ez mennyire nem tetszik az anyjának, ezért át is ölelte. A várt hatás nem is maradt el, és édesanyja arcára undor ült ki.

– Liz, kérlek segíts – fordult édesanyja a barátnőhöz, Jennifer legnagyobb megdöbbenésére. Nem tudta, hogy ilyen közvetlen viszonyban vannak.

Liz gondolkozott egy darabig, és összenézett a többi barátnővel, akik minta beleegyezően bólintottak volna valamire. Megkérte Ryant, hogy jöjjön oda hozzá. Jennifer nem értette, mire megy ki a játék, de már nagyon nem tetszett neki. A férfi habozott egy kicsit, majd finoman kibújt Jennifer öleléséből, és elindult a lány felé. Félúton járt, mikor Liz elővett a táskájából egy kis eszközt, megnyomott rajta egy gombot, mire Ryan hirtelen vigyázzba vágta magát, és megdermedt.

Jennifernek mintha egy pillanatra megállt volna a szíve, és ő is ugyanúgy ledermedt. Pontosan tudta, miről van szó. Ezerszer látta már, ahogy valamelyik robot szolgát kikapcsolják a karbantartás idejére. Nem tudta mit mondjon. Csak ült ott, és nézett a vigyázban álló, semmibe bámuló Ryanre. A robotra, akit eddig igazi, élő embernek hitt. A robotra, akibe szerelmes volt.

Emma jött oda hozzá, leült mellé, és átölelte.

– Igen, tudom – csak ennyit mondott.

Jennifer nem tudta, meddig ült ott ilyen állapotban, de egyszer csak valami magához térítette, és ránézett Lizre. Csak homályosan látta, és akkor vette észre, hogy sírt. Kitörölte a könnycseppeket, és csak ennyit kérdezett.

– Miért?

– Csak jót akartunk – válaszolta a lány. – Olyan magányosnak tűntél. Szervezni akartunk neked egy gyors és élvezetes kalandot. Nem gondoltuk, hogy beleszeretsz.

Jennifer csak nézett maga elé, és nem értette, hogy juthat ilyen eszébe bárkinek is.

– És hogyan? – kérdezte végül.

– Összedobtuk a pénzt, és a tudásunk rólad, bementünk az egyik gyártóhoz, akik emberszerű robotokkal is foglalkoznak, és megrendeltük. Ma már simán csinálnak teljesen élethű modelleket.

Jennifer továbbra sem értette.

– Miért most mondtátok el?

– Láttuk, hogy egyre jobban belehabarodsz – ezt már Emma válaszolta. – Próbáltunk szépen lebeszélni róla, de mikor láttuk, hogy nem fog sikerülni, határozottabb lépésre szántuk el magunkat. Nem hagyhattuk, hogy egy ilyennel járj.

Jennifer erre haragra gerjedt, és felpattant. Mi az, hogy „ilyennel“, aztán rájött, hogy egy része ugyanezt gondolja.

– Hogy nem jutott eszetekbe, hogy ha számomra tökéletes férfit alkottok – mutatott Ryan szoborrá dermedt teste felé -, hogy beleszeretek? Ti sosem voltatok szerelmesek?

Erre egyikük sem tudott válaszolni. Jennifer visszarogyott a kanapéra, és a kezébe temette az arcát. Újra erőt vett rajta a sírás, csak úgy potyogtak a könnyei. Összeomlott a világa. Végre találkozott álmai férfijával, akiről kiderül, hogy szándékosan alkották ilyenre. Merészebb gondolataival már a közös jövőt tervezgette, miközben a közös jövő sosem létezett. Nem tudta, mi legyen. Énje egyik fele még mindig szerette a férfit, miközben a másik tiltakozott a gondolat ellen is, hogy személyként gondoljon rá.

Végül az édesanyjára nézett.

– Te hogy kerültél a képbe? Te fizetted?

Az anyja úgy nézett rá, mintha azt kérdezte volna, meg akarja-e enni az utolsó adag nyers meztelencsigát.

– Hogy gondolhatsz ilyent? Ha tudok a kis szervezkedésről – nézett a lányok felé -, nem hagytam volna. Rögtön az első találkozásunkkor felismertem, hogy micsoda – mutatott Ryanre. – Állandóan robotok vesznek körül, észreveszem az apró jeleket. Már akkor le akartalak róla beszélni, de nem akartam összetörni a szívedet, azzal, hogy felfedem.

– Inkább megkínoztál, és vártál még egy darabig – kiabálta felé Jennifer.
Nem tudta, mit tegyen. Azt sem tudta, mit érez. Csupán vissza akarta kapni az elmúlt heteket, a boldog Jennifert és Ryant. Viszont az agyában egyre hangosabban mondogatta egy hang, hogy „Dehát robot.“

2. rész