8.

Maria csak nézte az eget. Nem tudott betelni a látvánnyal. Jelen pillanatban nem érdekelte se a város, se az, hogy egész életükben hazudtak nekik. Végre megpillanthatta Isten lakhelyét. A napsütésben oly’ mély kék volt a színe, amilyet 24 éve alatt még sosem látott. Biztos Isten áldotta meg őket ilyen gyönyörű látvánnyal, jutalmul a kitartásukért.

Bryan közben vadul fel-alá járkált és fényképeket, videókat készített a kommunikátorával. Azt mondta, ez lesz a bizonyíték a nagy leleplezéshez. Milyen leleplezéshez? – gondolta keserűen Maria. Ugyan kinek mutatnák meg? A tetőről nincs kiút. Ha pedig visszamennek, azonnal elkapjak őket és tudják, mi lesz a sorsuk.

Egy kis pendülés térítette magához. Valami fém nekicsapódott a kamrának, majd néhány másodperccel később egy hatalmas robaj követte. A hang irányába fordult, és a távolban feléjük futó embereket látott. A biztonságiak zöld színét viselték. Újabb durranást hallott, de most nem volt pendülés, ám Bryan fájdalmasan felordított.

9.

Bryan a közeledő embereket nézte. Azonnal felismerte bennük a biztonságiakat. Páni félelem fogta el, nem tudta, mit csináljanak. Sehova sem menekülhettek. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett zsákmányállat. Életében először lefagyott, és nem tudta, hogyan tovább.

Egy hatalmas ütést érzett a karján. Ösztönösen odakapott, és meglátta az ujjai közt átfolyó vért. Először csak égetett, majd soha nem tapasztalt fájdalom öntötte el. Önkéntelenül is felordított. Ránézett Mariara, aki kétségbeesett arccal bámulta. A karja csak úgy lüktetett. Már egymást követtek a durranások. Nem tudta, milyen fegyvert használnak ellenük, de nem is akarta megtudni. Odaszaladt a nőhöz, ép karjával megragadta, és berángatta a kamra mögé. Onnantól kezdve az építmény csak úgy csengett a becsapódásoktól.

Bryan felhúzta a csuhája immár vértől átázott ujját, hogy jobban megnézze a karját. Megkönnyebbült, mikor látta, hogy csak a bőre sérült meg. Az a valami, ami eltalálta csak végigszántotta, de húst nem ért. Bár még mindig nagyon fájt, azért tudta használni. Miután a kezdeti sokk elmúlt, kicsit el is szégyellte magát, hogy ennyire felkiáltott.

Maria elővett valami kenőcsöt az egyik zsebéből, és szó nélkül bekente vele a sebet. Az elején nagyon csípett, de Bryan nem akarta ismét kimutatni a fájdalmát. Mire a nő végzett, már kellemes hűs érzés áradt végig karján.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Maria.

Bryan nem felelt azonnal, helyette elkezdte pásztázni a tetőt. Nem messze tőlük több kamra is sorakozott. Mindegyik egy-egy szellőzőhöz tartozhatott. A biztonságiak még mindig elég messze voltak tőlük, hogy ha van hova, el tudnak menekülni.

– Itt nem maradhatunk, de vissza sem mehetünk – fordult Maria felé. – Biztos lent is várnak ránk. Menjünk le egy másik szellőzőn.

A nő úgy nézett rá, mint aki megőrült.

– Dehát ott vannak a ventilátorok.

– Azok egy oldalsó kamrából szívnak – magyarázta olyan gyorsan, ahogy csak tudta. – Kellemetlen lesz a huzat miatt, de nem veszélyes. Én inkább attól tartok, lent mi vár ránk.

A nő láthatóan elgondolkodott. Egy pillanata kihajolt, hogy megnézze üldözőiket, de abban a pillanatban a fejétől nem messze megpendült a kamra, és a durranás is azonnal követte.

– Nincs más választásunk – mondta a nőnek, majd a választ meg sem várva megfogta a karját, és maga után húzva elkezdett rohanni az egyik közeli szellőző felé. Igyekezett úgy menni, hogy a kamra, ami mögött eddig kuporogtak, minél jobba takarja üldözőiket, de így is pattogott körülöttük a tető.

Mikor elérték az új kamrát, kétségbeesve vette észre, hogy az ajtó zárva van. Feszegette, rugdosta, de semmi. Rohantak a következő felé, de az is zárva volt. Majd a következő és a következő is. Üldözőik már olyan közel voltak, hogy hallani lehetett a kiáltozásuk. Végül az ötödik kamra ajtaja nyitva volt. Bryan feltépte a bejáratot, betolta maga előtt Mariat, majd belülről ráfordította a zárat.

Nem volt idő pihenni. Elforgatta a rácsnak az ő oldalukon lévő kerekét és felnyitotta. Maria mászott elől, ő követte. Az elején a huzat csak kellemetlen volt, de ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, úgy erősödött. Rettenetesen hideg volt. Bryan ujjai egyre jobban megmerevedett, és a sérült karja is hasogatott, de próbált nem törődni vele. Csak remélni tudta, hogy Maria is kibírja. A lezáró rács annyira rozsdás volt, hogy a nő érintésére kiszakadt a helyéről, és nagy robajjal a mélységbe zuhant. Már nem volt sok vissza. Egyre gyorsabban és gyorsabban másztak. A ventilátoroknak már szinte fülsüketítő volt a zaja. Bryan úgy érezte, sosem érik el a szellőző alját, mikor végre csökkent a huzat, jelezve, hogy elérték a ventilátorok szintjét. Innen már csak egy csapóajtón kellett keresztülmászni, és véget ért a gyötrelem. Legalábbis a mostani szakasza.

10.

Maria csak bámulta a furcsa embereket. Nem tudta levenni róluk a szemét, és ők is ugyanolyan furcsán nézték őket. Bryan kezeslábasa is szokatlan, de praktikus öltözet volt. Az itteniek ezzel szemben átlátszó műanyag ruhában(?) jártak. Mindenük látható volt. Először szégyent érzett, majd győzött a kíváncsiság. Főleg a férfiak érdekelték. Még sosem látott meztelen testet a sajátján és a cellájában lévő nővérein kívül. Még két-három év kellett volna, hogy kijelöljék a párját.

Csak céltalanul mentek valamerre. Ő Bryant követte, de gyanította, a férfi meg őt követi. Útjukat leginkább a biztonságiak határozták meg. Ha láttak egyet, elindultak egy másik irányba, mielőtt észrevehették volna őket.

Az egyik sarkon befordulva egy férfi hirtelen megfogta a karját. Egy pillanatra megállt a szíve, mert azt hitte vége, elkapták őket.

– Erre – mutatott a férfi egy kis helyiség felé. Összenéztek Bryannel, és követték.

Maria önkéntelenül is végigmérte, amitől elszégyellte magát. Fiatal volt, de már elkezdett kopaszodni. A lenti területet igyekezett elkerülni.

– Egy ideje követlek benneteket – kezdett bele minden bemutatkozás nélkül. – Észrevettem, hogy feltűnően kerülitek az őröket, az öltözéketekről nem is beszélve – mérte végig őket úgy, mintha nem neki lett volna szégyellnivalója.

– Ki vagy te? – kérdezte Bryan, miközben alig leplezett undorral mérte végig a férfit. Úgy látszott, ez a stílus neki is sok volt.

– Az ellenállás tagja vagyok – válaszolta az olyan természetességgel, mintha arról beszelt volna, milyen nap van ma.

Erre egyikük sem tudott mit mondani. Milyen ellenállás? Talán mások már régóta tudják az igazságot?

– Mióta tudják, hogy a felszín lakható? Hogy nem is a föld alatt vagyunk? Hogy az egész csak hazugság? Kint van egy hatalmas város! – tört ki Mariaból az elmúlt órák feszültsége. Ahogy egymás után záporoztak a kérdések, egyre hangosabb és hangosabb volt, és egyre közelebb lépett a férfihoz. A végén már a vállát ütlegelte, majd a földre rogyott és zokogásban tört ki.

11.

Bryan ösztönösen Mariahoz lépett, letérdelt mellé, és kezét a vállára téve a maga módján próbálta megnyugtatni.

Ezek a kérdések benne is felmerültek, de mikor a férfi felé fordult, csak elkerekedett szemeket, és remegő ajkakat látott. A férfi is leült. Mielőtt leereszkedett, gondosan letörölte a padlót.

– Miről beszélnek? – kérdezte.

Bryan megnyitotta a tetőn készült képeket a kommunikátorán, és szó nélkül átadta.

A férfi egy jó darabig csak lapozgatott a felvételek közt, mintha nem hinné el, amit lát, ami valószínűleg így is volt. Bryan egy darabig csak várt, majd szépen sorban elmondott mindent a robbanástól a találkozásukig.

– Nálunk egy aszteroida csapódott be – mondta végül a férfi halkan, miután Bryan végzett. – Mi az Első Polgár ellen szervezkedtünk, ilyesmiről nem is hallottunk – folytatta, miközben egyre csak a képeket nézte.

– Ő az Első Polgár? – kérdezte Maria, miközben egy Bryan számára is ismerős arcot mutatott a kommunikátorán. A Vezér volt.

A férfi csak bólintott.

Akkor most már hárman vagyunk, konstatálta Bryan. Egy picivel nőtt a túlélési esélyük. Már Maria is abba hagyta a sírást, és kezdte összeszedni magát.

Byannek már elindultak az agytekervényei, hogy kitalálják, hogyan tovább, mikor egy halk durranást hallott az ajtó felől. Odafordult, és látta, ahogy résnyire kinyílt, és egy kis fekete henger gurul be rajta, majd azonnal bezáródik. A kis henger felrobbant és olyan fény árasztotta el a kis helyiséget, amit még a tetőn sem tapasztalt. A nagy világosság után mélységes mély sötétség következett. Megvakult. Súlyos léptek zaja töltötte be a szobát, és kezek ragadták meg, majd teperték le a földre. Valami szövetet húztak a fejére. Alig kapott levegőt. Érezte, ahogy felemelik. Nem tudta, meddig cipelték, de neki örökkévalóságnak tűnt. Végül leültették egy székre, és otthagyták.

12.

Greg a kamerán keresztül nézte a nőt és a férfit. Hogy okozhat két ilyen idióta ekkora problémát? – kérdezte magától. Vagyis nem ők az idióták, hanem a biztonsági szolgálat, akik hagytak fel-alá kószálni két embert az egész gyárban.

Oldalra fordult a biztonsági rendszer monitorjai felé, és még egyszer ránézett az élő képre. Már négy körzetben törtek ki zavargások. Amint megtudták, mi van a szellőző kürtőkön túl, hirtelen megjött a bátorságuk, hogy felmásszanak, és meglátogassák a többi körzetet.

Azonnal véget kell vetni ennek a nonszennek. Az állása forog kockán.

Megint a biztonságiakra gondolt. El kellett volna kapniuk a harmadikat is. Egy kis szobában voltak mindhárman, erre az megszökött, és elterjesztette a pasas felvételeit. Kár, hogy az őrökkel nem bánhat úgy, mint a munkásokkal, de majd ezen is változtatni kell.

Intett a mellette álló tisztnek, aki elindult a foglyokért. A monitoron keresztül figyelte, ahogy az őrök belépnek a terembe felrángatják azokat a székből, majd behozzák az irodájába, és lenyomták őket az asztala másik oldalán lévő két székbe.

Újabb intés, és lehúzták fejükről a csukjákat. A tekintetükből látta, hogy felismerték. A férfi egy pillanatra mintha örült volna neki, de hamar gyűlöletre változott az arckifejezése. Már amennyire a zúzódások közt ki tudta venni. A biztonságiak nem bántak vele kesztyűs kézzel a kihallgatások alatt.

A nő örült neki, talán megmentőt láthatott benne. Ezt érdemes volt megjegyezni. Lehet, hogy a nő népe jobban kezelhető. Ha ez igaz, majd szépen lassan átformáljak olyanra a többi körzetet is, és akkor legalább lesz értelme ennek az idióta kísérletnek a különböző körzetekkel.

A stratégiát már korábban kiválasztotta. A lelkiismeretükre akart hatni, hogy segítsenek befejezni ezt a nevetséges lázadást.

– Bizonyára nagyon sok kérdésetek van – kezdte nyugodt, mézes-mázos hangon. – Nyugodtan tegyétek fel nekem. Bennem megbízhattok, hisz tudjátok.

– Hogy bízhatnánk meg? Egész életünkben hazudtak nekünk – válaszolta a pasas, miközben megmarkolta a széke karfáját, és fenyegetőn előre dőlt. Az ajtóban álló őr egy pillanatra megmozdult, de Greg egy apró kézmozdulattal leintette. A férfitól nem is várt mást. Túlságosan szabadjára engedték azt a körzetet. De nem számít, nemsokára úgyis halott lesz.

– Te mit gondolsz nőverem? – fordult a nőhöz, miközben ügyelt rá, hogy kezeit összekulcsolja az asztalon, ahogy az ő körzetében szokta.

Az nem válaszolt rögtön, csak az asztallapot nézte.

– Nem tudom – felelte végül. – Minden olyan zavaros.

– Miért vagyunk itt? – kérdezte kiabálva a pasas. Az őr fél lépéssel közelebb lépett.

Greg nem válaszolt azonnal, csak átfordította a monitorját, hogy ők is lássák. Korábban már gondosan beállította, hogy azok a felvételek jelenjenek meg, melyek a legnagyobb pusztítást mutatták a négy körzetben. Mindenhol romok és halottak.

– A társatok elszökött, és mindenkinek elmondta, mit láttatok. Valamilyen képek is voltak nála. Azóta sok helyen zavargások törtek ki. Sok a halott és a pusztítás. Ennek a megállításában kérném a segítségeteket – az utolsó mondatot már a nőnek címezte, és a lehető legnagyobb alázattal próbált beszélni.

– Miért segítenénk? – kérdezte a nő helyett a pasas. – Végre megtudták az igazságot. Maga akarna így élni?

Megint a férfi, bosszankodott Greg. Gyorsan meg kellene tőle szabadulni, és csak a nőre koncentrálni. De nem szabad, mindkettőjükre szüksége lehet.

– Nem – válaszolta, és látta, mennyire elkerekedik a férfi szeme. Úgy döntött, őszinteséget színlel. – Már így is több százan meghaltak, és milliók fogják őket követni, ha most nem teszünk valamit.

– Milliók? Ezt nem hagyhatjuk – mondta a nő, miközben a férfi felé fordult. Te meg vagy, gondolta Greg.

– Hányan vannak ebben a … komplexumban? – kérdezte a pasas furcsa képet vágva.

– Nem egészen kétszázezren – válaszolta Greg, és látta, ahogy a férfi szeme kikerekedik, míg a nő egyre aggodalmasabban néz.

– Akkor hogy halnának meg milliók? – kérdezte egy kis szünet után a férfi.

Greg a számítógépen átváltott egy másik ablakra, ami a város fényképét mutatta. Megnyomott egy gombot, és a kép most sétáló embereket mutatott. Újabb gombnyomás, és irodai dolgozók jelentek meg, majd egy család három gyerekkel.

– Ők halnak meg az itt termelt élelmiszer nélkül – mondta ki olyan nyersen, ahogy csak tudta. – Megmagyarázom – folytatta egy kis szünet után.

Hogy is tudná megmagyarázni nekik? Fel sem fogják. Nem tudnak semmit sem az igazi világról. Mikor a monitorokon keresztül nézte az itteni embereket, néha irigyelte őket. Olyan egyszerű életük van. Megszületnek, dolgoznak, meghalnak. Mint a hangyák. Néha még szórakozhatnak is egy kicsit. Nem kell aggódniuk, lesz-e holnap is állásuk. Ők sem laknak sokkal kisebb helyen, mint a zsúfolt városokban.

– A növényeket eredetileg földben termesztették – kezdett bele -, de őseink tönkretették a termőföldeket. Az emberek elhagyták a vidéket, és hatalmas városokba tömörültek, de továbbra is enni kellett valamit. A hidropónia maradt az egyetlen megoldás. Hatalmas gyárakat építettek, és onnét látják el az emberiséget.

– Több ilyen hely is van? – kérdezte a férfi.

Te is meg vagy, gondolta Greg, érdeklődsz.

– Sok város van és sok ilyen gyár – felelte kurtán. Nem volt türelme belemenni a részletekbe, és nem is akart túl sok mindent elárulni.

– Akkor mi rabszolgák vagyunk? – kérdezte a nő olyan hangon, mint aki mindjárt elsírja magát.

Nem, sokkal jobb, gondola Greg. Olyan rabszolgák, akik nem tudják, hogy kicsodák valójában, ezért nem is fognak lázadozni.

– Mindannyian rabszolgák vagyunk – hazudta. – Én csak egy kicsit többet tudok.

– És miben kellene a segítségünk? – kérdezte a fickó.

– Le kell állítani a zavargást, mielőtt mindent lerombolnak, mert akkor milliók halnak éhen – és engem kirúgnak, tette hozza magában Greg. – A lázadásnak így is úgy is vége lesz. Ha önként nem adják meg magukat, a hadsereg beavatkozik, és akkor sokkal többen halnak meg, mint eddig – ez tulajdonképpen igaz is volt, leszámítva, hogy az igazgatótanács küldi a zsoldosokat.

– És mi ebben hogyan tudnánk segíteni? – kérdezte a nő.

– Ti szerepeltek az elterjedt képeken. Ti vagytok a zavargás arca – válaszolta, a lázadás szót gondosan kerülve. – Ha rátok nem hallgatnak, akkor senkire sem. Azt hiszik halottak vagytok. Ha látják, hogy éltek, lecsillapodhatnak és tárgyalhatnánk.

A nő hátradőlt és láthatóan gondolkozott. Elmehetnék politikusnak, gondolta Greg.

– Mi van azokkal, akiket a robbanás után öltek meg? – kérdezte a férfi. Greg már komolyan elgondolkozott rajta, hogy rá is szükség van-e?

– Mit láttatok pontosan? – kérdezte óvatosan. A biztonsági kamerák felvételei alapján rögtön a lövöldözés kezdetén elbújtak, de nem mert kockáztatni.

– Nem sokat – vallotta be a nő, amiért Greg nagyon hálás volt. – Az elején elbújtunk egy fal mögé. De a hírekben nagyon sok halottat mutattak.

– A robbanás túlélői a sokktól megtámadták az őröket, akik ettől bepánikoltak, és – egy kis hatásszünetet tartott és megbánóan lehajtotta a fejét – akkor is támadtak, mikor védekezhettek is volna. Megbüntettük őket. Többet nem követnek el ilyet – főleg, mert akkora bónuszt kaptak, hogy a legtöbben rögtön felmondtak.

A férfi arcán is bizonytalanság ült ki. Tényleg el kellene mennem politikusnak mosolygott magában Greg.

13.

Bryan nem hitt a fickónak. Miért is hitt volna? Egész életében hazudtak neki, miért most kezdenének igazat mondani? Egyszerű rabszolgák, csak nem korbáccsal, hanem hazugsággal tartották őket féken. Ők meg dolgoztak, mint egy állat a nagyobb jó érdekében. Hogy valahogy túléljék. Erre kiderül, hogy azért dolgoztak annyit, hogy néhány kövér városlakónak ne kelljen?

Itt van ez a pasas is. Régen ő volt a Vezér. Még tisztelte is. A szemében most már csak egy aktakukac egy hatalmas íróasztal mögött. Azt sem hitte el, hogy ő is rabszolga, mint ők. Miért is lenne az? Ő irányítja ezt az egész kócerájt, mindenről tud. Azt sem hitte el, hogy bepánikolt őrök gyilkoltak. Már hónapok óta voltak robbanások. Már hülyének érezte magát, hogy elhitte a mesét, hogy mindig olyan nagy volt a robbanás ereje, hogy soha senki nem élte túl. Biztos így akarták leplezni a kis hazugságukat, és megöltek mindenkit, aki veszélyt jelenthetett rájuk. Ahogy velük is próbálták a tetőn. Olyan dühös volt, hogy a legszívesebben átugrott volna az asztalon, és puszta kézzel megfojtotta volna a “Vezért“. Ám nem akart az ő szintjükre alacsonyodni, és az ajtóban álló őr is ferde szemmel nézett rá, mióta behozták őket az irodába.

Azt sem akarta, hogy még több ember meghaljon. Abban biztos volt, hogy ha nem tudják leállítani a lázadást, valakik jönni fognak, hogy véget vessenek neki. Akkor nagyon sok élet elveszik. Eszébe jutottak a városlakók, de ha őszinte akart lenni magához, ők nem érdekelték. Kényelmesen éltnek az otthonaikban, míg ők rabszolgaként robotolnak. Ha enni akarnak, ők is dolgozhatnak. Az itt élők jobban érdekelték.

A kocka már amúgy is el van vetve. A szellemet nem lehet visszazárni a palackba, ahogy valami régi mondások tartják. Ha most véget is vetnek a zavargásoknak, már nem térhet vissza a régi rend. Majd tárgyalhatnak. Különben is, szükség van rájuk. Nem lehet csak úgy beugrani egy ilyen munkába. A hidropónia nagyon kényes folyamat, és nagyon sok szakértő kezet kíván. Mária ugyanúgy az emberekért aggódik, bele fog menni valamilyen egyezségbe.

Ránézett a „Vezérre”, és szemében látta a türelmetlenséget.

Már épp a feltételeken gondolkozott, mikor egy nagy csattanást hallatszott, majd kiabálás szűrődött be a folyosóról. Az ajtóban álló őr fal fehér arccal futott oda a „Vezérhez”.

– Betörtek – próbálta súgni, de olyan hangos volt, hogy tisztán lehetett érteni.

– Vigyázz rájuk – parancsolta a “Vezér”, és kirohant az irodájából.

Az őr elővett valamit az oldalán függő táskából, és rájuk fogta. Az ajtóban állt, és hol őket figyelte, hol kifelé tekintgetett. Ahogy a zaj egyre hangosabb lett, úgy lett egyre idegesebb. Egyszer csak rájuk nézett, majd kirohant a folyosóra. Kintről már hatalmas zaj szűrődött be. Ordítások és durranások kavalkádja.

Bryan várt pár másodpercet, majd felugrott és odaült a „Vezér“ számítógépe elé. Annyira sietett, hogy ki sem nézett a folyosóra. Szerencsére a gép nem volt zárolva, így mindenhez hozzáférhetett. Megnyitotta az előzményeket. Abban reménykedett, hogy mielőtt behozták őket, a “Vezér” átnézett néhány dokumentumot. Hátha válaszokat talál bennük.

Igaza is lett. Odahívta Mariat, és megmutatta neki, mit talált.

Egy majd’ száz évvel ezelőtt íródott jelentés volt a komplexumokról. Arról panaszkodott benne az akkori vezető, hogy a gyakori rabszolgalázadások miatt alig tudják fenntartani a kvótákat. Megoldásként a munkások átnevelését javasolta, hogy ne is tudják, hogy valójában szolgák. Maria és Bryan összenéztek. Tehát igaz. Tényleg rabszolgák voltak valami bizarr módon.

Csatolmányként megkapták a választ is, melyben egy kísérleti modell elindítását engedélyezik, melyben különböző részekre osztják az üzemet, és mindegyikben más-más alapján magyarázzák meg az embereknek, hogy miért kell egy elzárt helyen dolgozniuk. Később, kiválasztják a legsikeresebbet, és azt alkalmazzák a teljes populációra.

Byran nem tudta, mit gondoljon. Nem csak tudtukon kívül rabszolgák voltak, de még kísérleteztek is rajtuk. Megalázva érezte magát. Azt viszont kénytelen volt elismerni, hogy a módszer bevált. Mindenki keményen dolgozott, és sosem panaszkodott a körülmények miatt. Miért is panaszkodott volna? Egy világvége túlélői voltak, legalábbis elméletben.

Egy overálos fickó rontott be az irodába. Az arcán látszott, hogy felismerte őket. Egy hatalmas vascsövet tartott a kezében, amit fenyegetően elkezdett lengetni.

– Összejátszotok velük? – ordított rájuk.

Bryan először nem értette, hogy miről van szó, aztán rájött, hogy a nagyfőnök irodájában a nagyfőnök gépénél ül.

– Úgy nézek ki, mint aki velük van? – mutatott az összevert arcara, majd gyorsan elmagyarázta mi történt. Közben újabb és újabb emberek jelentek meg az irodában. A hangzavar már akkora volt, hogy alig hallották egymás hangját. Mire végzett a magyarázkodással, már mindenfelől az „itt vannak, itt vannak” kiáltozást hallotta. Megfogták őket, a vállukra emelték, és elindultak velük végig a folyosón.

14.

Maria csak állt és nézte az ajtót. Félt kimenni. Bryant már kisodorta a tömeg, de ő félrehúzódott, és várt. Azt nem tudta mire, de még nem merte megtenni a végső lépést. Alig néhány méterre állt a szabadságtól, amiről előző napig nem is tudta, hogy hiányzik neki.

Miután kivitték őket a Vezető irodájából, elindultak egy számára ismeretlen helyre. Később rájött, hogy a folyamkén hömpölygő tömeg sem tudta merre megy, csak követte folyosók által szabott medret. Útközben nagyon sok halottat látott. Főleg a biztonságiak holtteste feküdt mindenfelé, de itt-ott különböző ruhába öltözött munkások élettelen testét is látta. Az egyik fal tövében, magára hagyva észrevette a Vezető összeroncsolódott testét. Számított erre, de mégis sajnálta. Eszével tudta, hogy nem kellene, de a szívével mást érzett. Egész életében őt követte.

Nem sokkal később elterjedt, hogy megtaláltak a kijáratot, és a folyam új irányt vett. Bryan és ő tehetetlenek voltak, csak sodródtak az árral. A hír igaznak bizonyult. Elértek egy ajtóhoz, amit már minden elérhető eszközzel próbáltak feltörni. Addigra már újra a saját lábukon álltak. Mikor végre a vas megadta magát, és feltárul a szabadságba vezető út, a tömeg is megindult. Akkor vesztette Bryant szem elől.

Mikor arcán megérezte a kintről beáramló hűs szellő érintését, megijedt, és félre ugrott. Nem tudta, készen áll-e arra, ami vár rá. Egy igazi, de egyben ijesztő szabadság. Az élet nehéz volt idebent, de mindig tudta, mi vár rá. Odakint csak az várja, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik. Félt. Nem is elsősorban a holnaptól, bár nem tudta, mi lesz vele. Inkább a távoli, ködbe vesző jövőtől. Milyen lesz az élet? Egyáltalán be tud majd illeszkedni az emberek közé?

Nem tudta, mi lesz, de azt tudta, most mit kell cselekednie, csak félt megtenni. Itt nem maradhat, a történtek után nem is akarna. Ki kell mennie, akármi is várja. Legalább nem lesz egyedül. Isten és Bryan is vele lesznek. Visszacsatlakozott a sodródó tömegbe, és kilépett az ajtón.

Kint kellemes hűs szellő fogadta. A levegő olyan tiszta volt, amilyet el sem tudott képzelni. Éjszaka volt, de a lámpák megvilágították az előtte elterülő tájat. Minden milyen zöld volt! Felnézett, és életében először meglátta a csillagokat. Csak úgy ragyogtak. Egyenesen belenézett Isten szemeibe, megköszönte, amit érte tett, és elindult előre, az ismeretlen, de szabad jövő felé.

1. rész